Blog ajánlóóó xD

Sziasztok! Nem tudom, hogy észre vettétek-e, de letöröltem a kényszer szerelem című blogjaim, de helyettük nyitottam Kira Galmbertal egy vadi újat :D Egy ideig még nélkülöznöm kell a Kira segítségét a blog vezetésében, de hamarosan ő is bekapcsolódik :D
Itt a cím: Törött szárnyú szív
XOXO Bogiii

6. fejezet

 Sziasztok! Már rég nem írtam ide, amit nagyon sajnálok, de ígérem bepótolom. Végre itt a nyári szünet, így lesz időm! :)
Nem is húzom tovább a dolgot, jó olvasást XOXO   Bogiii
Sötét volt az éjszaka, de nekem épp kapóra jött, hogy feltűnés nélkül mozogjak az utcákon, ahol csak néha találkoztam emberrel, de azok is többnyire hajléktalanok, vagy részegek voltak.
Az előttem álló épül fala mellett álltam és hallgatóztam. Csak a lakok csendes szuszogása törte meg a sötét éj némaságát.
Árnyként másztam fel a második szinten lévő ablakig, amit belülről zöld behúzott függöny takart a külvilágtól.
Volt is mit takarni, sok emléket és titkolni való tényt. Hisz kinek a szobája egykor volt, az már nincs az élők körébe, az már csak a múlt árnyéka és a jelen átka, azaz én.
Körbe néztem a szobámba, ami rendetlenül és porosan nyílt elém. Szellőztetve is régen volt, talán kulcsra van zárva, hogy senkinek ne kelljen betévedni a fájó emlékek közé.
Biztos vagyok benne, hogy keresték a szüleim és a rendőrség az eltűnésemre utaló jeleket, de itt nem találhattak semmit, hisz se én, se Alec nem hagyott hátra nyomokat, így lezárták a keresésem és a szobámat is, ami egyedül nekem bizonyíték arra, hogy egy időben még én is ember voltam.
Gyakran jártam vissza az elmúlt pár hétben, amióta rábukkantam a házra és amióta Alec figyelmeztetett, hogy ne tegyem azt, amit most is tenni készülök... emlékezni.
Leültem az íróasztalra és a számítógépet elindítottam
A gép halk, emberi fülnek kellemes zúgásnak tűnő zajjal kelt életre.
A képernyő megtelt pixelek ezrével és zavarva a vámpír látást, de viszonylag jól ki lehetett venni mindent a képernyő ablakáról.
A mappák sokaságából választottam ki a még nem látottat és abba kezdtem kutakodni. Képek voltak benne, család fotók. Én és édesanyám, ahogy mosolyogva ülünk egy műemlékkel a hátérben, vagy ahogy az öcsém és én veszekedünk valamin, vagy ahogy az egész család boldogan áll a tengerparton. Kár, hogy ezek a képek is hamisak, hisz a szüleim, elmentet internetes beszélgetésekből olvasva, már akkor állandóan veszekedtek és már valamilyen okból, akkor ellöktem magam mellöl a barátaim.
A szomszédos szobából a szuszogás megszűnt és valaki kiszállt az ágyából és kifelé tartott a szobából.
Gyorsan lenyomtam a számítógépe és kimásztam az ablakon és futni kezdtem a háztól.
Féltem, minden nem várt mozdulattól, ami a családomat illeti, nem tudhatják meg, hogy élek, vagy valaki mászkál a halott lányuk szobájában. Talán reménykedni kezdenek és az úgy is csalódásba torkolna, ami újabb vitákba és veszekedésekbe.
Az utcai lámpák fényét kerülve mentem vissza a Volturi palotába. Az őrök nem foglalkoztak velem, csak a Volturis nyaklánc kellett nekik megnézni, aztán máris engedtek tovább.
A szobámba vissza érve lélegeztem fel a kisebb stressztől, ami a haza jutás alatt gyülekezet fel benne. Nem lett volna jó, ha Alec megtudta volna a dolgot.
Hajnalodott, mikorra kimerészkedtem ismét a szobámból a vámpírok társaságába. Igazán egyiket sem érdekeltem, de én annál jobban figyelemmel követtem őket
Bementem a trónteremben, ahol gyakran töltöttem az időt és figyeltem a vámpírok szokásait és az uralkodok egyes döntéseit.
Alec meleg mosollyal köszöntött ma reggel is, de a húga, Jane épp ellenkezőleg, amint megpillantott elfordult és kitipegett a teremből.
- Ma mit csinálunk?- kérdezte, reménykedve, hogy valami izgalmasabb dolgot is csinálunk a sétálgatásnál és üldögélésnél.
- Nem tudom, de majd beszélhetnénk este?- kérdezte halkan.
- Persze, miről?- kérdeztem.
Vigyorogva meghúzta a vállát, majd ott hagyott.
A napom mint mindig unalmasan tellett, semmi izgalom, vagy humor kísértésével. Este Alecot keresetem mindenütt, de sehol nem találtam.
A vámpírok nem szóltak vissza, ha kérdeztem valamit tőlük, így próbálkozni sem mertem.
El szeretettem volna menni ismét a szobámba és kutakodni a múltamban, hogy az átmeneti emlékezet  kiesésemet felváltsa az igazság tudata, ami után vadul kutakodom. De sajnos így nem mehettem el, hisz Alec megkeresne, ha nem találna és akkor megtudná, hogy mivel töltöm az éjjeleim. Így hát végül maradtam a fenekemen és próbáltam élvezni a lehetetlent, azaz, hogy magányosan üldögéljek a folyóson.
Pirkadat környékén vissza vonultam a szobámba kissé meg sértődve az éjszaka után. Alec rendesen felültetett, így volt rendes okom a haragra.
Egész nap nem fogadtam senkit. A szoba falai néha úgy éreztem egyre szűkülnek, egy céllal, hogy beszorítsanak a tudatba, hogy semmit sem tudok még most sem.
Valami oka kell, hogy legyen, hogy ellöktem a barátaim és tökéletes magányosságban éltem, majd hirtelen egy vámpír elrabol és átváltoztat.
Valami nagyon hiányosnak tűnt ebből a történetből, csak azt nem tudtam, hogy mi az vagy ki... Talán lehet még egy ember aki része volt az életemnek? Vagy csak túlságosan sokat gondolkozom?
Egy idő múltán szép lassan belefájdult a fejem az erős próbálkozásokba, hogy vissza emlékezzek.
Úgy éreztem, hogy megcsonkítottak valamitől, ami nélkül nem tudok jelen pillanatban tovább élni. De még sem tudtam, hogy hogyan álljak neki jó irányba kutakodni.
Egyedül a szobám az ahol találhatok valamit, de oda jelen pillanatban nem mehetek.
Kopogtatás zavarta meg az erős agyalásom.
- Menj el!- mondtam határozottan, mire a kopogás még erőteljesebbé vált és már dörömböléssé vállt.
Morogva oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Jane állt az ajtóban gondterhelt arckifejezéssel.
- Alec eltűnt!- mondta, majd indult is tovább.
Egy pillanatig értelmetlennek vélve a hírt álltam az ajtóban, majd kétségbeesetten kezdtem el gondolkodni, ahogy Jane után eredtem, hogy többet megtudjak...

5. fejezet

Sziasztok! Hoztam a frisset, bár elég nehezen jött össze, mert háromszor írtam meg abból kétszer lefagyott a gép és elveszett -.-", hát azért remélem ez  is jó lesz :D  
Viszonylag gyorsan felfogtam, hogy mi lett belőlem, de azért kissé féltem a saját erőmtől. És mikor megtapasztaltam elsőre milyen is a vér, hát azt nem lehet szavakkal elmondani. A nap 24 órája csak arról szólt, hogy egy 10 percen át szép lassan megöltem valakit, majd a nap hátralévő részében arról álmodoztam, hogy ismét megtehessem.
Valamilyen szinten éreztem magamon  a változást. Minden emberi érzés eltűnt néha belőlem és tényleg egy ragadozónak éreztem magam. Nem gondolkodtam, nem is küzdtem ellene, egyszerűen élveztem minden pillanatát.
De mikor egyedül feküdtem az ágyban, akkor kissé elborzadva gondoltam vissza, hogy mit tettem...
Nem vitás, szörnyeteg lettem, de egyenlőre még élvezem is a dolgot. Alec szerint ez velejárója a vámpír lét első pár hónapával.
Néha úgy éreztem mellette magam, mint egy tudatlan kislány egy  fenőt férfi mellett. Persze Alecnak a tudása volt kiemelkedő, de külsőre akkor is csak ugyan olyan volt mint én.
Három napot töltöttem az új "otthonomban", mikor végre el jutottam arra a szintre, hogy képes voltam emlékezni a múltam egy-két foszlányára.
Furcsa, mert a vámpírrá válásom óta kevés dolog volt, amire emlékeztem. Meg amúgy is el foglalt a vér. Ahogy ismét a vérre gondoltam, szó szerint össze futott a nyál a számban és a torkom még elviselhetetlenebbül kezdet el égni.
A folyóson ültem egy fotelben. Egy vámpír sem foglalkozót velem. Az orrúkat fennhordva közlekedtem. Kicsit hülyén éreztem is magam ebbe a "tökéletes" világban.
Éppen azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehetett az öcsém neve. Hihetetlen, hogy elfelejtettem. Egy vékony szöszi kisfiú arca merengett csak, de semmi több.
Nagy nevetgéléssel három alak jött. Alec, egy szőke lány és egy vékony, szőkés-barna srác. Megálltak mellettem és a szőke lány kivételével biztatóan rám mosolyogtak.
- Hé, te vagy az új csaj nem?- szólt rám a srác.
- Aha- motyogtam halkan, ahogy a srácot végig mértem.
- Demetri vagyok! Te meg Anna, ugye?- mosolygót.
- Aha, vagyis igen!- mondtam bizonytalanul.
- Na nyugi már. Lazulj csajszi, nem vallatunk, csak bemutatkozni jöttünk!- bökte oldalba a lányt. Aki szúrósan rá nézet Demetrire. Dem rábiccentett, mire a csaj felsóhajtott,
- Ja. Jane vagyok, Alec húga. Hihetetlen nagy öröm, hogy megismerhetlek és most ha nincs ellenedre, én elhúzok, hisz ne várd, hogy barátnők legyük! - mondta éles gúnnyal a hangjába, majd sarkon fordult és eltipegett.
- Huh, jól fogadta!- nevetett fel Dem.
- Ne vedd a szívedre Anna! Jane mindenkivel ilyen goromba, ha túl éled az elkövetkező 50 évet a társaságában, hidd el máris ő fog barátkozni az után!- magyarázta Alec.
- 50 év?- kérdeztem vissza, nem is Alectől, leginkább magamtól.
Vajon milyen lesz annyi idő múltán is ilyen fiatalnak lenni és vámpírrá válásom eredményeként még szépnek is? És akkor talán már mindenre fogok emlékezni, amire jelen pillanatban képtelen vagyok.
- Na haver, én megyek, Felix Karinát figyelte és most én veszem át tőle a szívmeregető munkát!- fintorgott.
- Ki az a Karina?-ráncoltam a homlokom, miközben erősen próbáltam emlékezni valamire... amihez ezt a nevet kapcsolhatom, vagy ilyesmi.
- De hát ő.... vagyis... nem ismerhetted szerintem...- mondta Alec. Valami nem stimmelt... feszülten mondta és össze vissza beszélt, avyg nem találta a szavakat, avyg valamit titkolt előlem.
Demetri ezt már nem várta meg, távozott, így csak ketten maradtunk.
- Miért, ki ő?- kérdeztem ismét rá.
- Egy vámpír féle! de most megyek! Szia!- hadarta, majd otthagyott.
Megint furcsa volt... De vajon miért viselkedik így? valamit titkol? Vagy nem találja a megfelelő szavakat?
Ravasz vigyorral a számon indultam el, hogy Demetrit megtaláljam. Ő el tud vezetni ahhoz a Karinához, vagy kivel, így talán többet megtudtatok
Vad léptekkel indultam el, de csak akkor nyugodtam meg igazán mikor már a főtér poros macskakövén lépkedtem.
Nem tudtam merre keresem, mert nem éreztem az illatát, de valamerre el kellett kezdenem
Miközben azon gondolkoztam, hogy merre mennek egy házat megpillantva furcsa érzés tört rám.
Ismerős volt, mintha álmomban, avyg valahol máshol láttam volna már.
Talán ez lehetett az otthonom... Kíváncsian léptem közelebb, egészen az egyik ablak alá.
- Te vagy  a hibás! Miattad ment el Anna! Utállak!- sipákolta egy ismerős női hang.
- Anya, kérek szépen vacsorát!- könyörgött egy kisfiú.
- Csönd fiam! Takarodj a szobába!- kiabált egy férfi hang dühösen.
- Hagyd a fiút! Miért üldözöd el, még öt is?- kérdezte hisztérikusan a nő.
Ők voltak a családom, amit nem is akartam elhinni, de éreztem.
- Én ez nem bírom!- kiabálta a férfi, majd kisétált a házból és beült a ház előtt álló autóba és elhajtott. Anyám zokogás kihallatszott, az utcára, ami sikerült elhitetni velem, hogy én vagyok a hibája az egész dolognak. Miattam veszekedtek és miattam hagyta ott az apám, az anyámat.
- Anna!- súgta egy hang mögülem.
Megfordultam és Alec állt ott, kissé dühös, de egyben megértő arckifejezéssel.
- Nem kellett volna ki jönnöd!- mondta halkan, majd mellém lépet.
- Alec, ez az én hibám?- kérdeztem elkeseredetten.
- Nem. Ez a szüleid hibája! Ők döntöttek úgy, ahogy! És kérlek szépen, többé ne gyere csak ki kérdezés nélkül! Mert nincs jogom megtiltani, de kérlek szépen, ne kutas a múltad felől, mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad!- mondta.
- Értem- mondtam szomorúan.
- Emlékszel, hogy mennyire rosszul érezted magad, mikor meg tudtad, hogy vámpír lettél?!- kérdezte.
- Aham- bólintottam.
- Nem szeretném, hogy így érez!- mondta őszintén.
Köszönet képen megöleltem, bár a beszélgetésünk teljesen más reakciót ért el nálam.
Örültem, hogy Alec ennyire figyelmes, meg, hogy meg szeretne védeni a csalódástól, de én még is tudni akarom, hogy mi folyik itt...
Miért ne kutakodjak? És még mindig, ott van az a kérdés, hogy ki az a Karina? Én nem fogok ölbe tett kézzel ülni, a végtelenig, hisz egyébként is, én miért vagyok vámpír? Ennek kell lennie valami okának, de vajon mi lehet az?

Új blog! :)

Sziasztok! nem tudom, hogy közületek hányan olvashatták az első Volturis blogomat, a Kényszer szerelem című blogomat, na szóval nekik és akit érdekel még, annak lenne egy hírem :)
Megnyitottam a történet második részének a blogját, ami a Haza út címet kapta! Ha van kedvetek olvassátok azt is :)
Ezer puszi

Bogiii

Blog ajánló!!! :D

Szerintem nagyjából mind ismeritek Kira "Glambertet", hát én nem csak úgy ismerem mint csodás blog író, hanem mint embert is, mert a barátnőm. Hát... végre elő állt egy újabb törivel, amin keresztül ismét az idegeinken táncolhat és mi állandóan várhatjuk türelmetlenül majd a friss fejezeteket. :) És ami ezt is fokozza az örömöt ( bár csak nekem), hogy ezt én jelenthetem be először! :D
Az új blogja komolyan elképesztő! Szóval nézetek be hozzá ;)
http://eletafelhokfelett.blogspot.com/
Puszi <3

Bogiii

4. fejezet

 Sziasztok! Itt a friss! ;) Remélem tetszeni fog! :D Ezer puszi <3
Álmodtam. Vagy csak képzelődtem, de valóságos volt. Egy kéz nyúlt felém. Egy kőkéz, mi egy sötét kútba rántott és én csak zuhantam és sikoltottam... Saját sikolyom viszont nem csak álmomban szólt. Kinyitottam a szemem és homályosan megpillantottam egy alakot. Nem értettem, miért sikítok annyira, míg az eddig nem tapasztalt fájdalom belém hasadt. Mindenem fájt, egyszerűen el nem mondható kín volt. A könnyeim vadult folytak és mást nem is éreztem a fájdalmon kívül. Éget a testem belülről... szörnyű elviselhetetlen fájdalom volt. Behunytam a szemem és megfeszített állkapoccsal kívántam, hogy végre vége legyen.
Egy hűvös kéz megérintette a homlokom. Olyan jó volt, hisz addig sem fájt azon az apró ponton. Nem mertem ki nyitni a szemem, mert féltem, csak rosszabb lesz a kín.
- Nyugodj meg! Segítek! Nem fog fájni!- mondta egy ismerős hang, de amit mondót, az idegen volt. Már nem tudtam el képzelni, hogy jobb lesz... A halálra számítottam.
Hirtelen viszont minden fájdalom megszűnt. De nem csak a fájdalom... nem éreztem az illatokat az ízeket és mikor kinyitottam a szemem még látni sem láttam. Pár pillanatig mocorogtam, majd rájöttem, hogy ez itt a vég...

Mint kis gyerek egy ijesztő állom után, én is félve nyitottam ki a szemem. Attól tartottam, hogy az a fájdalom valahol itt bujkál és csak arra vár, hogy lecsapjon ismét rám...
Tudtam, hogy nem állom volt hisz ilyet nem lehet álmodni! Sok dolog zavaros volt még, de most kicsit nem akartam ezen töprengeni.
Na szóval kinyitottam a szemem és egy pirosra festet, amolyan reneszánsz beli szobát pillantottam meg. A történelem a kedvenc tantárgyam volt, így minden kort jól ismerek és ez egyértelmű, hogy reneszánsz béli bútorok  voltak.
Egy nagy díszes ágyban feküdtem és az ágynemű is esküdni mertem volna, hogy arany szálakkal volt díszítve Meglepetten ültem fel. Vajon, hogy kerülök ide? De volt valami más furcsa is a dologban. Olyan másnak éreztem magam... mintha...áh... nem tudom, mintha jobban hallottam volna és láttam volna... de ez marhaság!
Kinyílt az ajtó és egy ismerős arc jött be. Alec volt az. Lazán sétált felém, majd mellettem megállt.
- Na, hogy érzed magad?- kérdezte.
- Nem tudom... vagyis... nem egészen értem... miért, hogy kellene éreznem magam?- magyaráztam halkan.
Nem igazán tudtam még össze tenni a dolgokat. Volt valami verekedés, aztán futás és fájdalom, aztán itt ébredtem fel. Halványan merengett valami.
Alec vállat vont majd az ablakhoz sétált és elgondolkozva kinézet rajta. Esteledett már...
- Nekem, haza kell mennem- haraptam idegesen az alsó ajkamba.
Alec lassan megfordult és halkan felnevetett. Volt valami keserű gúny a hangjában, ami még sürgetőbbe tette, hogy gyorsan lépjek innét.
- Attól tartok nem tudsz haza menni!- mondta.
- Öhm... de akkor mikor tudok?- szálltam ki az ágyból.
- Rosszul fogalmaztam- sóhajtott- Úgy értem, hogy már soha nem tudsz haza menni!
Rövid ideig Alecra meredtem némán. Vörös szemeiben keresetem valamit... valamit amiből mindent megérthetek. Nem értettem azt a szót, hogy "soha". Lehetetlenség volt annak a szónak megfogni a valódi jelentését. Legalábbis én nem tudtam.
- Nem az én dolgom lenne elmondani, de szerintem így jobb lesz!- sóhajtott ismét, majd megfogta az egyik kezem és a nyakamhoz vezette. Éreztem egy heget a nyakamon, két félhold alakú sebhelyet.
- Mi ez?- kérdeztem ijedten.
- Nem emlékszel?- nézet bele a szemembe.
Elpillantottam és vadul kutatni kezdtem a múltbéli emlékeimben, de semmi...
- Mi ez?- tettem fel ismét a kérdést.
- Egy harapás nyoma...-magyarázta.
- De miért van az ott?- kérdeztem, de alig hogy kimondtam, már le is esett, minden...
Alec szeme vörös, természetfeletti és hihetetlen gyorsan tud mozogni, meg erős és a harapás, pont a nyakon, ahol könnyen hozzá juthatnak a vérhez. Alec egy... egy... VÁMPÍR.
Gyorsan leráztam Alec kezét a csuklómról és elhátráltam tőle. Alec nem lépet utánam, csak nézet és nézet.
- Vámpír vagy és kiszívtad a vérem!- kiabáltam rá.
- Nyugi, Anna! Igen, vámpír vagyok, de nem ittam a véredből! Esküszöm!- mondta.
- Akkor mit tettél te szörnyeteg!- kiáltottam.
- Vámpírrá tettelek!- mondta.
Mintha pofon vágtak volna... Csak néztem magam elé és szavakat nem találva mozogtak ajkaim. Valami elképzelhetetlen abszurdum volt az, hogy én vámpír legyek.
Nem lehetek az, hisz én... NEM! Ez átverés, vagy egy rossz állom!
Zaklatottan össze vissza kapkodtam a fejem, hogy kiutat találjak ebből a szörnyű álomból.
- Anna!- súgta Alec.
Hangját halva csak még zaklatottabb lettem. Egyenesen fulladni kezdtem vagy nem tudom, a torkomba elviselhetetlen kaparás támadt. Vagy mintha égne, nem is értettem, szörnyű volt... De minél jobban kapkodtam a levegőt, annál rosszabb lett.
- Fáj a torkom!- nyöszörögtem és sírva az ágyra ültem. De hiába sírtam, könnyeim nem potyogtak, sőt még könnybe lábadva sem volt a szemem.
Alec lassan oda jött mellém és leült. Óvatosan magához ölelt. Én nem ellenkeztem, mert nem is tudtam volna, teljesen leblokkoltam agyilag és testileg is. Egyedül csak a kezemet szorongattam a nyakamhoz, ahol éget a torkom.
- Ne félj, én melletted maradok!- súgta Alec a fülembe, majd addig el sem engedett, míg  viszonylag meg nem nyugodtam, majd velem maradt egész este. Némán ültem vele szemben az ágyon és vadul gondolkoztam. Miért lettem vámpír? Miért harcolt az nap este Alec, Karinával? Mi közöm ehhez az egészhez?...

Díj :D

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Hát igen, akkor kezdem is a köszönettel :D
- Ezt a díjat Alexandra Cullentől kaptam, aki nagyszerű író és már azóta "ismerem" amióta blogra írók :)
íme a blogja: http://jackandalexlove.blogspot.com/
7 dolog rólam:
1: Rengeteg értékes és kivételes barátom van
2: Imádom a vámpírokat és az egyéb misztikus lényeket
3: Edward párti vagyok :D de Taylor kockái is figyelemre méltóak :D
4: Ötlet vágy vagyok
5: Egy szomorú élmény miatt kezdtem írni
6: Utálok mindent ami az iskolához kapcsolódik
7: És végül, imádom az állatokat :D
Akiknek tovább adom:
Zsófi: http://narnia-vilga.blogspot.com
Natalie: http://orokbaratsag-natalie.blogspot.com/
Devonne: http://erzemazajkamon.blogspot.com/
Anna: http://annahsagi.blogspot.com/
Áfonya: http://rita-mindenemazerdo-fanfiction.blogspot.com/