2. fejezet

 Sziasztok! Itt a friss :) Viszonylag gyors voltam, szóval, sok kommit xD puszi <3
Hajnalban halk motoszkálásra ébredtem. Görcsbe rándult gyomorral kukucskáltam ki a takaró alól, várva a legrosszabbra De csak az öcsém matatót az íróasztalomnál
Dühösen lerúgtam magamról a takarót, majd nehézkesen felálltam. Karba tett kézzel az öcsém elé álltam. A szőszi kisfiú szúrós tekintettel rám meredt, majd ezt mondta:
-Tudom, hogy te vetted el az akcióhős figuráimat!- vádaskodót
Kikerekedett szemekkel, pislogtam pár percig- Minek kellene nekem a hülye műanyag babái?,-gondoltam, majd jóízűen elnevettem magam. Az öcsém erre mérgében felrúgta a papír gyűjtőszemetest

- Na, most ki lehet menni!- mutattam az ajtó fele. Vörös fejjel, kifutott, én meg becsuktam utána az ajtót. Letérdeltem a nagy halom szemét mellé és próbáltam vissza gyömöszölni a kosárba. Valami keménybe akadt a kezem, meg is fogtam és ismét azt a nyakéket tartottam a kezembe, amit a támadóm nyakából téptem le.

Meghökkenve engedtem el a tárgyat, ami halk koppanással földet ért. Nem tudtam a tárgy felé pillantani, hogy ne kezdjen el remegni a kezem, így azt tartottam helyesnek, hogy megszabadulok tőle nagyon gyorsan.
A szekrényemhez léptem és elővettem pár ruhát. Ott kint meleg volt, így nem öltöztem túl. A nadrágom szűk zsebébe csúsztattam a nyakláncot, majd feszülten elindultam lefelé. Anyuékkal nem törődtem, hisz elszórakoztatták egymás piszkálódásaival, így szó nélkül távoztam a házból. Körülnéztem a főterén, hogy hova dughatnám el az elátkozott nyakéket... Az óratorony melletti árnyékos sikátorban volt egy konténer, ideális helynek tűnt... Oda mentem az enyhén büdös szemétlerakóhoz és kiszedtem a nyakláncot a zsebemből Felé emeltem és csak pár gondolat választott el a tárgy megszabadulásától.
De mi lesz, ha vissza jön azaz ember és keresni fogja rajtam?- futott át az agyamon- Nem, baj! Meg kell szabadulni tőle!- parancsoltam magamra és már készültem is elengedni.
- Ne merészeld!- szólt rám egy hátborzongató hang. A hideg végig futott a hátamon. Megmarkoltam az ékszert és megfordultam, hogy szembe álljak a hang gazdájával.
Nem kellett valami jó megfigyelőnek lennem, hogy egyből leesen, hogy ki ő... A srác volt, aki tegnap el akart rabolni. Meglepet viszont, hogy egyáltalán nem féltem agy, hogy a szemébe nézhettem.
Barna haja volt és tökéletes arca. Már szinte ijesztően tökéletes... Vörös szemek, ami remélhetőleg, csak kontaktlencse volt és fekete öltözék.
Az árnyékban állt, laza testtartásban. Rosszallóan néztem rá.
- Te vagy az!- mondtam lassan és határozottan.
- Nem tudom miről beszélsz!- hajtotta oldalra a fejét és egy zsivány mosolygót engedett.
- Aha-mondtam- Ki vagy te?
- Nem tartózik rád!- súgta
- Okééé- mondtam és a nyakláncot a konténer felé emeltem.
- Ne!- emelte fel a kezét és előre lépet.
Mosolyogva vissza tettem a zsebembe a nyakláncot és kérdően néztem rá.
- Alec!- forgatta a szemeit.
- Miért akartál elrabolni?- tettem ölbe a kezem.
- Miért vagy ilyen kíváncsi?- mondta mérgesen- Tedd el jól a nyakláncot és ha bármi balja lesz, akkor egyik éjjel vissza jövök érte és azt nem köszönöd meg!- mondta, majd el is tűnt. Köddé vált volna, vagy csak én képzelődöm? Nem tudom...
Zavartan haza sétáltam, ahol ugyan úgy találtam a családom, így felmentem a szobámban. Mikor rázártam az ajtót és megfordultam, szörnyen megijedtem. Karina ült az ágyamon. Homlokát erősen ráncolta, miközben körbe nézet a szobámba, úgy viselkedett, mintha még nem járt volna itt.
- Szia- súgtam.
Felém nézet és aggódóan a nyakamba ugrót. Nem értettem ezt a anyg lelkesedést... Nehézkesen le kapartam magamról, miközben ő még mindig gondterhelten méregetett.
- Mi az, Úgy nézel, mint, aki legalább 20 éve nem látott volna!- mondtam, miközben lehuppantam az ágyra.
- Ki volt itt?- vett mély lélegzettet.
- Ezt hogy érted??- néztem tudatlanul, bár sejtetem mire gondol, de ha arra gondol amire én, azt honnét tudja??
- Vala...ki itt járt!- nézet szúrósan az ablak felé.
- Öhm, nem tudom, lehet, hogy az öcsém haverjai, mindig itt futkosnak a szobámban!- magyaráztam. Nem értettem, hogy miért hazudtam... De valami kis hang, mintha figyelmeztettet volna, valamire.
- Biztos?- nézet mélyen a szemembe.
- Tudtommal, nem járt itt senki, de ezt mért kérdezed?? valami baj van?- tettem az ártatlant.
- Hazudsz!- csapta rá- Érzem... izé ... láttam, hogy valaki bejött tegnap este hozzád!
Lefagyva ültem és ködös tekintettel bámultam a falat. Ha Karina látta, akkor miért nem segített, vagy mi van itt? Mintha valamiről én nem tudnék...
- Oké. Tegnap bejött egy sötét alak és megpróbált elrabolni. Leugrott velem egészen a földszintig, az erkélyről. És ma reggel megint...
- Várj, te ma reggel is találkoztál vele?- kérdezte zavarodottan.
- Igen! Meg fenyegettet, hogy ha bármi bántódása esik annak a hülye nyakláncnak, amit letéptem a nyakából, akkor vissza jön...
- Ad a nyakláncot- nyújtotta a kezét.
Elővettem a V, alakú medált, ami egy ezüst nyakláncra volt felhúzva. Karian Majdhogynem úgy tépte ki a kezemből. Ijedten meredt rá a medálra, miközben erősen zihálni kezdett.
- Karina, valami baj van?- kérdeztem.
- Nem, de ez nem maradhat nálad!- mondta.
- Hé, add vissza kérlek, vissza fog jönni érte!- kaptam ki a kezéből.
Karinán látszót, hogy nem mond le az ékszerről egy hamar... Megszólalt a telefonja, amit gyorsan felvett.
- Szia...öhm... megyek... sietek!- hadarta, majd letette.
- Anna, ha vissza jön az alak hívj fel, de azonnal!- parancsolt rám, miközben már futott is ki az ajtón.
Zavarodottan terültem ki az ágyon, miközben a medált nézegettem. Miért olyan fura az a srác? Miért akart elrabolni? Honnét tudja mindezt Karina és vajon miért kell neki a nyaklánc?-gondolkodtam.
Felkeltem az ágyról és lassan óda sétáltam az ablakhoz. Elhúztam a függönyt, mire a nap élesen bele világított a szemembe. Éreztem, hogy valami sötét dologról van szó, amihez sok tiszta erőt és gondolatot kell, hogy szerezzek, vagy különben sose értem meg, hogy mi folyik itt...

1. fejezet

 Sziasztok! Hát íme az első feji, remélem elnyeri tetszésetek. Ezer puszi <3
Míg él az ember, addig a halál tűnik a legbiztosabb dolognak, de amint meghalsz, már csak az addigi életedbe kapaszkodhatsz...
Mikor a fogak, mint apró kések szúrják át a nyakad, átgondolod az életed... Mi az amiért megszülettél?; amiért éltél?; és amiért meg kell halnod?
Három kérdés, semmi más. És nem kaphattam választ, hiába sikoltottam, a halál sötétje már útban volt felém.
A könnyeim végig szaladtak, megkínzott arcomon és egy pillanatra, de csak egy apró pillanat erejéig nem éreztem fájdalmat... hisz arra gondoltam, honnét indultam el....


A nyári napsugár, égetően sütötte meg csupasz vállaimat, ahogy Volterra főterének, szökőkútjának peremén ültem Karinával, az egyetlen egy barátommal. Lustán, a nap felé fordította arcát, miközben behunyt szemmel dúdolgatott.
Barna haja göndör loknikban kúszót egészen a háta közepéig. Gyönyörű volt, amin már évek óta gyakran elcsodálkozok. Nem ismerek még egy ilyen lányt...
Már órák óta ott kint ültünk a téren és egy árva lelket sem láttam. És már a csendet is untam...
- Ma este, tali?- kérdeztem.
Karina felnyitotta barna szemeit és felém pillantott.
- Nem, ma nem jó! És te se gyere inkább ki, mert elég hűvös lesz!- fintorgott.
- Hát az nem baj...- mosolyogtam.
- Ne, de tényleg, inkább felhívlak és dumálunk egész este, oké?- magyarázta.
- Az is jó!- mosolyogtam.
Felálltam és haza mentem. Be ültem a kis szobámba, miközben az öcsém hülye hangokat adok ki és fel-le ugrált, közben meg a szüleim veszekedtek a földszinten, mint mindig. Szitkozódva kapcsoltam zenét, hogy elnyomjam a a hangokat és befeküdtem az ágyba.
Pertic fényképét szorongattam, a volt pasimét, aki meghalt egy éve. Kékes-zöld szemében boldogság csillogót, ahogy engem ölelt... olyan boldog voltam akkoriban még én is...
Könnyek gyűltek a szememben, ami arra késztettet, hogy álomra hajtsam fejem. Az édes ízű könnyek vadul futottak az arcomon végig, miközben és egyre közelebb jártam az álmok világához. De valahova rossz helyre estem, mert csak egy fekete könyvet láttam magam előtt, azt is csak egy pillanatra, legalábbis annak, tűnt, mikor hirtelen felriadtam. Kinyitottam szemeim és a zöldre festett szobám falát pillantottam meg. Már sötét volt. A zene már nem szólt, valaki le kapcsolta, pedig be volt zárva az ajtóm ... fura. Az erkély ablakom tárva- nyitva állt és a függöny vadult táncolt a szél ritmusára. Ónkitt hangos vihar tombolt. Felálltam remegő lábakkal és a lámba kapcsolójához léptem. Megnyomta a fehér gombot, de semmi...
- Anna?- szólt egy hang. Majdnem össze estem ijedtemben. Gyorsan megfordultam és egy bőrig ázott fiút pillantottam meg az ablakom mellet. Fekete ruhában volt és sötét volt az haja, csak ezt tudtam kivenni.
Mint minden épp elméjű ember sikolyra nyitottam a szám és kezdtem is bele, de a hang nem hagyta el az ajkaim, mert a számra tapadt egy jég hideg kéz.
Elkezdtem kapálózni, de semmit sem ért, mert a hideg test szorosan tartott, ahonnét nem volt kiút. Az erkély felé húzott. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit bárki kéje kedve szerint húzhat vonszolhat...
A fiú kihúzott az erkélyre, ahol a csípős szél belekapott a hajamba és az eső áztatni kezdte az arcomat. De nem csak az eső, hanem a könnyeim is csurogtam megállás nélkül.
A el rablóm felugrott a korlátra, majd le a semmibe. Behunytam a szememet szorosan és a srác mellkasához nyomtam az arcomat, miközben valami nyaklánc szerűség letéptem a nyakából.. A szédítő érzés, ami a zuhanással jár, viszont egyhamar abba maradt. A szorongató kezek is eltűntek körülöttem és mikor kinyitottam a szememet, már a stabil földön álltam. Körülnéztem de nem láttam senkit. Eltűnt... A sok hatására még perceken át csak álltam a sötét utcán és magam elé bámultam. Ki volt ez?-kérdeztem magamtól.
Vissza mentem a házba és a konyhában lerogytam egy székre. A kezemben éreztem valamit, amit egyből meg is néztem. Egy nyaklánc volt, amit letéptem a fiú nyakából. Egy díszes V-betű. Sírva mentem vissza a szobámba és beledobtam a kis papírgyűjtő kukába a nyakéket. Bezártam az ablakot, majd remegve bebújtam a takaró alá. Egész este így töltöttem, nem értettem mi történt, de valamilyen szinten nem is akartam, mert éreztem, hogy itt az életemmel játszok...

Epilógus

Ahogy az emberek, úgy a vámpírok közül sem mindenki olyan, amilyen.  A Volturi klán, a vámpírok fölött állt és uralkodik. Ők voltak az elitek, a vámpírok között. Kivételes képességgel bíró, hatalom és persze vér szomjas lények voltak. Az emberi élet, nekik egy teljesen más fogalom volt, mint egy halandónak. Ők a saját fájdalmuk enyhítését és életük fenntartásához szükséges célt látták benne csupán, azaz az emberi élet elvetését.
 De mint említettem nem minden vámpír ilyen. Vannak gyengék, vámpírnak már alig mondható lények, akik épp az ellenkezőért küzdenek. Megpróbálják az emberi életet megvédeni fajtársaik elől. Ők a félvér vámpírok. Ők a vámpírok szülöttei és egyben a vámpír gyilkosságoknak a fő elkövetői is. 
Egy ilyen féllény volt Karina Samzet is. Apja a híres Volturi tag, Aro. Karina megfogadta, hogy meg búszúalja apja tettét, amiért meg kellett tudatlanul ölnie anyát, mert gyilkost teremtettek belőle.
Több ifjú félvámpír társaságában alapított egy vámpír ölő alakulatot.
Karina megpróbált átlagos lenni, amennyire vámírsága engedte. Emberekkel alakított kapcsolatot. De egy ember túl közel jutott hozzá. Egy ember, ki mit sem sejtett titkairól, még is megbízott benne. Egy embert, ki sose kérdezte, hogy ki ő, vagy honnét jött... 
Ez az ember Anna Mranz volt. Egy összetört szívű lány, aki nem várt semmit az élettől . Anna családi okok miatt minden embert kizárt az életéből, aki valaha is fontos volt számára, de Karinában meg bízott, akárhogy is, ő túl közel állt a szívéhez. Apropó szív, Anna beleszeretett Karina bátyába Petricbe, aki nem viszonozhatta szerelmét és még azt is megjátszotta, hogy meghal, csak ne hogy csalódást okozzon Annanak. A lány elidegenedve a világtól, csak egy baráttal az oldalán élt, míg...

Na szóval ez lenne a történetem előzménye. Anna szemszögéből íródik a blog, aki sok fájdalmon megy keresztül, míg nem választásra kényszerül...
Úi: A blog sablonjáért Kira a felelős, szóval őt lehet dicsérni, amiért egy ilyen csodás sablont készített :D 
Ezer puszi

Bogiii