Blog ajánlóóó xD

Sziasztok! Nem tudom, hogy észre vettétek-e, de letöröltem a kényszer szerelem című blogjaim, de helyettük nyitottam Kira Galmbertal egy vadi újat :D Egy ideig még nélkülöznöm kell a Kira segítségét a blog vezetésében, de hamarosan ő is bekapcsolódik :D
Itt a cím: Törött szárnyú szív
XOXO Bogiii

6. fejezet

 Sziasztok! Már rég nem írtam ide, amit nagyon sajnálok, de ígérem bepótolom. Végre itt a nyári szünet, így lesz időm! :)
Nem is húzom tovább a dolgot, jó olvasást XOXO   Bogiii
Sötét volt az éjszaka, de nekem épp kapóra jött, hogy feltűnés nélkül mozogjak az utcákon, ahol csak néha találkoztam emberrel, de azok is többnyire hajléktalanok, vagy részegek voltak.
Az előttem álló épül fala mellett álltam és hallgatóztam. Csak a lakok csendes szuszogása törte meg a sötét éj némaságát.
Árnyként másztam fel a második szinten lévő ablakig, amit belülről zöld behúzott függöny takart a külvilágtól.
Volt is mit takarni, sok emléket és titkolni való tényt. Hisz kinek a szobája egykor volt, az már nincs az élők körébe, az már csak a múlt árnyéka és a jelen átka, azaz én.
Körbe néztem a szobámba, ami rendetlenül és porosan nyílt elém. Szellőztetve is régen volt, talán kulcsra van zárva, hogy senkinek ne kelljen betévedni a fájó emlékek közé.
Biztos vagyok benne, hogy keresték a szüleim és a rendőrség az eltűnésemre utaló jeleket, de itt nem találhattak semmit, hisz se én, se Alec nem hagyott hátra nyomokat, így lezárták a keresésem és a szobámat is, ami egyedül nekem bizonyíték arra, hogy egy időben még én is ember voltam.
Gyakran jártam vissza az elmúlt pár hétben, amióta rábukkantam a házra és amióta Alec figyelmeztetett, hogy ne tegyem azt, amit most is tenni készülök... emlékezni.
Leültem az íróasztalra és a számítógépet elindítottam
A gép halk, emberi fülnek kellemes zúgásnak tűnő zajjal kelt életre.
A képernyő megtelt pixelek ezrével és zavarva a vámpír látást, de viszonylag jól ki lehetett venni mindent a képernyő ablakáról.
A mappák sokaságából választottam ki a még nem látottat és abba kezdtem kutakodni. Képek voltak benne, család fotók. Én és édesanyám, ahogy mosolyogva ülünk egy műemlékkel a hátérben, vagy ahogy az öcsém és én veszekedünk valamin, vagy ahogy az egész család boldogan áll a tengerparton. Kár, hogy ezek a képek is hamisak, hisz a szüleim, elmentet internetes beszélgetésekből olvasva, már akkor állandóan veszekedtek és már valamilyen okból, akkor ellöktem magam mellöl a barátaim.
A szomszédos szobából a szuszogás megszűnt és valaki kiszállt az ágyából és kifelé tartott a szobából.
Gyorsan lenyomtam a számítógépe és kimásztam az ablakon és futni kezdtem a háztól.
Féltem, minden nem várt mozdulattól, ami a családomat illeti, nem tudhatják meg, hogy élek, vagy valaki mászkál a halott lányuk szobájában. Talán reménykedni kezdenek és az úgy is csalódásba torkolna, ami újabb vitákba és veszekedésekbe.
Az utcai lámpák fényét kerülve mentem vissza a Volturi palotába. Az őrök nem foglalkoztak velem, csak a Volturis nyaklánc kellett nekik megnézni, aztán máris engedtek tovább.
A szobámba vissza érve lélegeztem fel a kisebb stressztől, ami a haza jutás alatt gyülekezet fel benne. Nem lett volna jó, ha Alec megtudta volna a dolgot.
Hajnalodott, mikorra kimerészkedtem ismét a szobámból a vámpírok társaságába. Igazán egyiket sem érdekeltem, de én annál jobban figyelemmel követtem őket
Bementem a trónteremben, ahol gyakran töltöttem az időt és figyeltem a vámpírok szokásait és az uralkodok egyes döntéseit.
Alec meleg mosollyal köszöntött ma reggel is, de a húga, Jane épp ellenkezőleg, amint megpillantott elfordult és kitipegett a teremből.
- Ma mit csinálunk?- kérdezte, reménykedve, hogy valami izgalmasabb dolgot is csinálunk a sétálgatásnál és üldögélésnél.
- Nem tudom, de majd beszélhetnénk este?- kérdezte halkan.
- Persze, miről?- kérdeztem.
Vigyorogva meghúzta a vállát, majd ott hagyott.
A napom mint mindig unalmasan tellett, semmi izgalom, vagy humor kísértésével. Este Alecot keresetem mindenütt, de sehol nem találtam.
A vámpírok nem szóltak vissza, ha kérdeztem valamit tőlük, így próbálkozni sem mertem.
El szeretettem volna menni ismét a szobámba és kutakodni a múltamban, hogy az átmeneti emlékezet  kiesésemet felváltsa az igazság tudata, ami után vadul kutakodom. De sajnos így nem mehettem el, hisz Alec megkeresne, ha nem találna és akkor megtudná, hogy mivel töltöm az éjjeleim. Így hát végül maradtam a fenekemen és próbáltam élvezni a lehetetlent, azaz, hogy magányosan üldögéljek a folyóson.
Pirkadat környékén vissza vonultam a szobámba kissé meg sértődve az éjszaka után. Alec rendesen felültetett, így volt rendes okom a haragra.
Egész nap nem fogadtam senkit. A szoba falai néha úgy éreztem egyre szűkülnek, egy céllal, hogy beszorítsanak a tudatba, hogy semmit sem tudok még most sem.
Valami oka kell, hogy legyen, hogy ellöktem a barátaim és tökéletes magányosságban éltem, majd hirtelen egy vámpír elrabol és átváltoztat.
Valami nagyon hiányosnak tűnt ebből a történetből, csak azt nem tudtam, hogy mi az vagy ki... Talán lehet még egy ember aki része volt az életemnek? Vagy csak túlságosan sokat gondolkozom?
Egy idő múltán szép lassan belefájdult a fejem az erős próbálkozásokba, hogy vissza emlékezzek.
Úgy éreztem, hogy megcsonkítottak valamitől, ami nélkül nem tudok jelen pillanatban tovább élni. De még sem tudtam, hogy hogyan álljak neki jó irányba kutakodni.
Egyedül a szobám az ahol találhatok valamit, de oda jelen pillanatban nem mehetek.
Kopogtatás zavarta meg az erős agyalásom.
- Menj el!- mondtam határozottan, mire a kopogás még erőteljesebbé vált és már dörömböléssé vállt.
Morogva oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Jane állt az ajtóban gondterhelt arckifejezéssel.
- Alec eltűnt!- mondta, majd indult is tovább.
Egy pillanatig értelmetlennek vélve a hírt álltam az ajtóban, majd kétségbeesetten kezdtem el gondolkodni, ahogy Jane után eredtem, hogy többet megtudjak...

5. fejezet

Sziasztok! Hoztam a frisset, bár elég nehezen jött össze, mert háromszor írtam meg abból kétszer lefagyott a gép és elveszett -.-", hát azért remélem ez  is jó lesz :D  
Viszonylag gyorsan felfogtam, hogy mi lett belőlem, de azért kissé féltem a saját erőmtől. És mikor megtapasztaltam elsőre milyen is a vér, hát azt nem lehet szavakkal elmondani. A nap 24 órája csak arról szólt, hogy egy 10 percen át szép lassan megöltem valakit, majd a nap hátralévő részében arról álmodoztam, hogy ismét megtehessem.
Valamilyen szinten éreztem magamon  a változást. Minden emberi érzés eltűnt néha belőlem és tényleg egy ragadozónak éreztem magam. Nem gondolkodtam, nem is küzdtem ellene, egyszerűen élveztem minden pillanatát.
De mikor egyedül feküdtem az ágyban, akkor kissé elborzadva gondoltam vissza, hogy mit tettem...
Nem vitás, szörnyeteg lettem, de egyenlőre még élvezem is a dolgot. Alec szerint ez velejárója a vámpír lét első pár hónapával.
Néha úgy éreztem mellette magam, mint egy tudatlan kislány egy  fenőt férfi mellett. Persze Alecnak a tudása volt kiemelkedő, de külsőre akkor is csak ugyan olyan volt mint én.
Három napot töltöttem az új "otthonomban", mikor végre el jutottam arra a szintre, hogy képes voltam emlékezni a múltam egy-két foszlányára.
Furcsa, mert a vámpírrá válásom óta kevés dolog volt, amire emlékeztem. Meg amúgy is el foglalt a vér. Ahogy ismét a vérre gondoltam, szó szerint össze futott a nyál a számban és a torkom még elviselhetetlenebbül kezdet el égni.
A folyóson ültem egy fotelben. Egy vámpír sem foglalkozót velem. Az orrúkat fennhordva közlekedtem. Kicsit hülyén éreztem is magam ebbe a "tökéletes" világban.
Éppen azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehetett az öcsém neve. Hihetetlen, hogy elfelejtettem. Egy vékony szöszi kisfiú arca merengett csak, de semmi több.
Nagy nevetgéléssel három alak jött. Alec, egy szőke lány és egy vékony, szőkés-barna srác. Megálltak mellettem és a szőke lány kivételével biztatóan rám mosolyogtak.
- Hé, te vagy az új csaj nem?- szólt rám a srác.
- Aha- motyogtam halkan, ahogy a srácot végig mértem.
- Demetri vagyok! Te meg Anna, ugye?- mosolygót.
- Aha, vagyis igen!- mondtam bizonytalanul.
- Na nyugi már. Lazulj csajszi, nem vallatunk, csak bemutatkozni jöttünk!- bökte oldalba a lányt. Aki szúrósan rá nézet Demetrire. Dem rábiccentett, mire a csaj felsóhajtott,
- Ja. Jane vagyok, Alec húga. Hihetetlen nagy öröm, hogy megismerhetlek és most ha nincs ellenedre, én elhúzok, hisz ne várd, hogy barátnők legyük! - mondta éles gúnnyal a hangjába, majd sarkon fordult és eltipegett.
- Huh, jól fogadta!- nevetett fel Dem.
- Ne vedd a szívedre Anna! Jane mindenkivel ilyen goromba, ha túl éled az elkövetkező 50 évet a társaságában, hidd el máris ő fog barátkozni az után!- magyarázta Alec.
- 50 év?- kérdeztem vissza, nem is Alectől, leginkább magamtól.
Vajon milyen lesz annyi idő múltán is ilyen fiatalnak lenni és vámpírrá válásom eredményeként még szépnek is? És akkor talán már mindenre fogok emlékezni, amire jelen pillanatban képtelen vagyok.
- Na haver, én megyek, Felix Karinát figyelte és most én veszem át tőle a szívmeregető munkát!- fintorgott.
- Ki az a Karina?-ráncoltam a homlokom, miközben erősen próbáltam emlékezni valamire... amihez ezt a nevet kapcsolhatom, vagy ilyesmi.
- De hát ő.... vagyis... nem ismerhetted szerintem...- mondta Alec. Valami nem stimmelt... feszülten mondta és össze vissza beszélt, avyg nem találta a szavakat, avyg valamit titkolt előlem.
Demetri ezt már nem várta meg, távozott, így csak ketten maradtunk.
- Miért, ki ő?- kérdeztem ismét rá.
- Egy vámpír féle! de most megyek! Szia!- hadarta, majd otthagyott.
Megint furcsa volt... De vajon miért viselkedik így? valamit titkol? Vagy nem találja a megfelelő szavakat?
Ravasz vigyorral a számon indultam el, hogy Demetrit megtaláljam. Ő el tud vezetni ahhoz a Karinához, vagy kivel, így talán többet megtudtatok
Vad léptekkel indultam el, de csak akkor nyugodtam meg igazán mikor már a főtér poros macskakövén lépkedtem.
Nem tudtam merre keresem, mert nem éreztem az illatát, de valamerre el kellett kezdenem
Miközben azon gondolkoztam, hogy merre mennek egy házat megpillantva furcsa érzés tört rám.
Ismerős volt, mintha álmomban, avyg valahol máshol láttam volna már.
Talán ez lehetett az otthonom... Kíváncsian léptem közelebb, egészen az egyik ablak alá.
- Te vagy  a hibás! Miattad ment el Anna! Utállak!- sipákolta egy ismerős női hang.
- Anya, kérek szépen vacsorát!- könyörgött egy kisfiú.
- Csönd fiam! Takarodj a szobába!- kiabált egy férfi hang dühösen.
- Hagyd a fiút! Miért üldözöd el, még öt is?- kérdezte hisztérikusan a nő.
Ők voltak a családom, amit nem is akartam elhinni, de éreztem.
- Én ez nem bírom!- kiabálta a férfi, majd kisétált a házból és beült a ház előtt álló autóba és elhajtott. Anyám zokogás kihallatszott, az utcára, ami sikerült elhitetni velem, hogy én vagyok a hibája az egész dolognak. Miattam veszekedtek és miattam hagyta ott az apám, az anyámat.
- Anna!- súgta egy hang mögülem.
Megfordultam és Alec állt ott, kissé dühös, de egyben megértő arckifejezéssel.
- Nem kellett volna ki jönnöd!- mondta halkan, majd mellém lépet.
- Alec, ez az én hibám?- kérdeztem elkeseredetten.
- Nem. Ez a szüleid hibája! Ők döntöttek úgy, ahogy! És kérlek szépen, többé ne gyere csak ki kérdezés nélkül! Mert nincs jogom megtiltani, de kérlek szépen, ne kutas a múltad felől, mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad!- mondta.
- Értem- mondtam szomorúan.
- Emlékszel, hogy mennyire rosszul érezted magad, mikor meg tudtad, hogy vámpír lettél?!- kérdezte.
- Aham- bólintottam.
- Nem szeretném, hogy így érez!- mondta őszintén.
Köszönet képen megöleltem, bár a beszélgetésünk teljesen más reakciót ért el nálam.
Örültem, hogy Alec ennyire figyelmes, meg, hogy meg szeretne védeni a csalódástól, de én még is tudni akarom, hogy mi folyik itt...
Miért ne kutakodjak? És még mindig, ott van az a kérdés, hogy ki az a Karina? Én nem fogok ölbe tett kézzel ülni, a végtelenig, hisz egyébként is, én miért vagyok vámpír? Ennek kell lennie valami okának, de vajon mi lehet az?

Új blog! :)

Sziasztok! nem tudom, hogy közületek hányan olvashatták az első Volturis blogomat, a Kényszer szerelem című blogomat, na szóval nekik és akit érdekel még, annak lenne egy hírem :)
Megnyitottam a történet második részének a blogját, ami a Haza út címet kapta! Ha van kedvetek olvassátok azt is :)
Ezer puszi

Bogiii

Blog ajánló!!! :D

Szerintem nagyjából mind ismeritek Kira "Glambertet", hát én nem csak úgy ismerem mint csodás blog író, hanem mint embert is, mert a barátnőm. Hát... végre elő állt egy újabb törivel, amin keresztül ismét az idegeinken táncolhat és mi állandóan várhatjuk türelmetlenül majd a friss fejezeteket. :) És ami ezt is fokozza az örömöt ( bár csak nekem), hogy ezt én jelenthetem be először! :D
Az új blogja komolyan elképesztő! Szóval nézetek be hozzá ;)
http://eletafelhokfelett.blogspot.com/
Puszi <3

Bogiii

4. fejezet

 Sziasztok! Itt a friss! ;) Remélem tetszeni fog! :D Ezer puszi <3
Álmodtam. Vagy csak képzelődtem, de valóságos volt. Egy kéz nyúlt felém. Egy kőkéz, mi egy sötét kútba rántott és én csak zuhantam és sikoltottam... Saját sikolyom viszont nem csak álmomban szólt. Kinyitottam a szemem és homályosan megpillantottam egy alakot. Nem értettem, miért sikítok annyira, míg az eddig nem tapasztalt fájdalom belém hasadt. Mindenem fájt, egyszerűen el nem mondható kín volt. A könnyeim vadult folytak és mást nem is éreztem a fájdalmon kívül. Éget a testem belülről... szörnyű elviselhetetlen fájdalom volt. Behunytam a szemem és megfeszített állkapoccsal kívántam, hogy végre vége legyen.
Egy hűvös kéz megérintette a homlokom. Olyan jó volt, hisz addig sem fájt azon az apró ponton. Nem mertem ki nyitni a szemem, mert féltem, csak rosszabb lesz a kín.
- Nyugodj meg! Segítek! Nem fog fájni!- mondta egy ismerős hang, de amit mondót, az idegen volt. Már nem tudtam el képzelni, hogy jobb lesz... A halálra számítottam.
Hirtelen viszont minden fájdalom megszűnt. De nem csak a fájdalom... nem éreztem az illatokat az ízeket és mikor kinyitottam a szemem még látni sem láttam. Pár pillanatig mocorogtam, majd rájöttem, hogy ez itt a vég...

Mint kis gyerek egy ijesztő állom után, én is félve nyitottam ki a szemem. Attól tartottam, hogy az a fájdalom valahol itt bujkál és csak arra vár, hogy lecsapjon ismét rám...
Tudtam, hogy nem állom volt hisz ilyet nem lehet álmodni! Sok dolog zavaros volt még, de most kicsit nem akartam ezen töprengeni.
Na szóval kinyitottam a szemem és egy pirosra festet, amolyan reneszánsz beli szobát pillantottam meg. A történelem a kedvenc tantárgyam volt, így minden kort jól ismerek és ez egyértelmű, hogy reneszánsz béli bútorok  voltak.
Egy nagy díszes ágyban feküdtem és az ágynemű is esküdni mertem volna, hogy arany szálakkal volt díszítve Meglepetten ültem fel. Vajon, hogy kerülök ide? De volt valami más furcsa is a dologban. Olyan másnak éreztem magam... mintha...áh... nem tudom, mintha jobban hallottam volna és láttam volna... de ez marhaság!
Kinyílt az ajtó és egy ismerős arc jött be. Alec volt az. Lazán sétált felém, majd mellettem megállt.
- Na, hogy érzed magad?- kérdezte.
- Nem tudom... vagyis... nem egészen értem... miért, hogy kellene éreznem magam?- magyaráztam halkan.
Nem igazán tudtam még össze tenni a dolgokat. Volt valami verekedés, aztán futás és fájdalom, aztán itt ébredtem fel. Halványan merengett valami.
Alec vállat vont majd az ablakhoz sétált és elgondolkozva kinézet rajta. Esteledett már...
- Nekem, haza kell mennem- haraptam idegesen az alsó ajkamba.
Alec lassan megfordult és halkan felnevetett. Volt valami keserű gúny a hangjában, ami még sürgetőbbe tette, hogy gyorsan lépjek innét.
- Attól tartok nem tudsz haza menni!- mondta.
- Öhm... de akkor mikor tudok?- szálltam ki az ágyból.
- Rosszul fogalmaztam- sóhajtott- Úgy értem, hogy már soha nem tudsz haza menni!
Rövid ideig Alecra meredtem némán. Vörös szemeiben keresetem valamit... valamit amiből mindent megérthetek. Nem értettem azt a szót, hogy "soha". Lehetetlenség volt annak a szónak megfogni a valódi jelentését. Legalábbis én nem tudtam.
- Nem az én dolgom lenne elmondani, de szerintem így jobb lesz!- sóhajtott ismét, majd megfogta az egyik kezem és a nyakamhoz vezette. Éreztem egy heget a nyakamon, két félhold alakú sebhelyet.
- Mi ez?- kérdeztem ijedten.
- Nem emlékszel?- nézet bele a szemembe.
Elpillantottam és vadul kutatni kezdtem a múltbéli emlékeimben, de semmi...
- Mi ez?- tettem fel ismét a kérdést.
- Egy harapás nyoma...-magyarázta.
- De miért van az ott?- kérdeztem, de alig hogy kimondtam, már le is esett, minden...
Alec szeme vörös, természetfeletti és hihetetlen gyorsan tud mozogni, meg erős és a harapás, pont a nyakon, ahol könnyen hozzá juthatnak a vérhez. Alec egy... egy... VÁMPÍR.
Gyorsan leráztam Alec kezét a csuklómról és elhátráltam tőle. Alec nem lépet utánam, csak nézet és nézet.
- Vámpír vagy és kiszívtad a vérem!- kiabáltam rá.
- Nyugi, Anna! Igen, vámpír vagyok, de nem ittam a véredből! Esküszöm!- mondta.
- Akkor mit tettél te szörnyeteg!- kiáltottam.
- Vámpírrá tettelek!- mondta.
Mintha pofon vágtak volna... Csak néztem magam elé és szavakat nem találva mozogtak ajkaim. Valami elképzelhetetlen abszurdum volt az, hogy én vámpír legyek.
Nem lehetek az, hisz én... NEM! Ez átverés, vagy egy rossz állom!
Zaklatottan össze vissza kapkodtam a fejem, hogy kiutat találjak ebből a szörnyű álomból.
- Anna!- súgta Alec.
Hangját halva csak még zaklatottabb lettem. Egyenesen fulladni kezdtem vagy nem tudom, a torkomba elviselhetetlen kaparás támadt. Vagy mintha égne, nem is értettem, szörnyű volt... De minél jobban kapkodtam a levegőt, annál rosszabb lett.
- Fáj a torkom!- nyöszörögtem és sírva az ágyra ültem. De hiába sírtam, könnyeim nem potyogtak, sőt még könnybe lábadva sem volt a szemem.
Alec lassan oda jött mellém és leült. Óvatosan magához ölelt. Én nem ellenkeztem, mert nem is tudtam volna, teljesen leblokkoltam agyilag és testileg is. Egyedül csak a kezemet szorongattam a nyakamhoz, ahol éget a torkom.
- Ne félj, én melletted maradok!- súgta Alec a fülembe, majd addig el sem engedett, míg  viszonylag meg nem nyugodtam, majd velem maradt egész este. Némán ültem vele szemben az ágyon és vadul gondolkoztam. Miért lettem vámpír? Miért harcolt az nap este Alec, Karinával? Mi közöm ehhez az egészhez?...

Díj :D

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Hát igen, akkor kezdem is a köszönettel :D
- Ezt a díjat Alexandra Cullentől kaptam, aki nagyszerű író és már azóta "ismerem" amióta blogra írók :)
íme a blogja: http://jackandalexlove.blogspot.com/
7 dolog rólam:
1: Rengeteg értékes és kivételes barátom van
2: Imádom a vámpírokat és az egyéb misztikus lényeket
3: Edward párti vagyok :D de Taylor kockái is figyelemre méltóak :D
4: Ötlet vágy vagyok
5: Egy szomorú élmény miatt kezdtem írni
6: Utálok mindent ami az iskolához kapcsolódik
7: És végül, imádom az állatokat :D
Akiknek tovább adom:
Zsófi: http://narnia-vilga.blogspot.com
Natalie: http://orokbaratsag-natalie.blogspot.com/
Devonne: http://erzemazajkamon.blogspot.com/
Anna: http://annahsagi.blogspot.com/
Áfonya: http://rita-mindenemazerdo-fanfiction.blogspot.com/

3. fejezet

Sziasztok, íme a friss fejezet! Ha tetszett, komizatok ;)  puszi <3
Nem igazán tudtam egy percig sem egy helyben maradni,állandóan új és új ötletek törtek rám, az ügyel kapcsolatban. Még olyan is eszembe jutott, hogy lehet, hogy Karina volt pasija azaz Alec és rajtam keresztül szívózik vele, de hamar kivertem a fejemből a dolgot.
Este mindenhova vittem magammal a nyakláncot, nem akartam elhagyni. Valahogy a félelem úgy tért vissza a tudatalattimba, mint ahogy Alec eltűnt... JÓ GYORSAN!
Talán ismét sokkot kaptam, azért nem éreztem félelmet abban a percben, mikor találkoztam a rejtélyes fiúval. Vagy csak a külseje varázsolt el, hisz meg kell hagyni, nagyon jó pasi...
- Fejezd már be Anna!- súgtam magamnak. Nem tudtam leállni. Állandóan a srácra gondoltam, ami szörnyen fura volt. Nem ismertem, de még is kellemes érzés tört rám, mikor rá gondoltam.
Befeküdtem az ágyba és a nyakamba csatoltam a nyakéket, úgy talán nem veszthetem el...
Órákig bámultam a zöld falat, mire álmosan lehunytam a szemeim. A lelkem minden zavara, mint felbolygatott víz utolsó hullámai, pár percen belül eltűntek. De egy kéz, súlyos erővel ismét felbolygatta a vizet és az óriási hullámokat csapva, keltett fel álmomból.
Egy ismerős hűvös kéz tapadt a számra és egy ismerős arc meredt rám. Alec volt az és nagyon dühös, mint láttam.
- Hol a nyaklánc?- kérdezte.
A nyakamhoz nyúltam, ahol hűlt helyét találtam csak. Kikerekedett szemekkel pillantottam vissza Alecra. Szívesen mondtam  volna valamit, de nem tudtam a kezétől... Nem értettem hová tűnt a nyaklánca.
-  Kinek adtad oda?-nézet szúrósan
Megráztam a fejem, ezzel tudatva, hogy senkinek.
- Én meg mondtam! Megmondtam, hogy vissza jövők, ha nem lesz meg...- mondta habozva. Majd felcsillantak a szemei és felkapott az ágyról. Nem voltam valami partiképes így, egy pólóban és egy rövidnadrágban, de úgy látszik Alecot nem zavarta. Ismét az ablak felé vette az irányt és amint túljutott rajta, leugrott az erkélyről. A keze még mindig a számon volt, így még sikoltani, sem volt esélyem. De mikor földre értünk, Alec elvesztette az egyensúlyát és kiejtett a kezéből. Nagy puffanással értem földet, amit a fejem bánt igazán. A szemöldököm felett, pár milliméternyivel, egy felszakadt sebből kezdet ömleni a vér. Halk suhogásokat és kisebb hangokat hallottam tőlem pár méternyire. Zavartan pillantottam oda és Karinát pillantottam meg Aleckel birkózni. Furcsán viselkedtek... szájukat óriásira táltoták, kimutatva vele fogaikat és közben éles morgást adtak. Olyanok voltak mint a nem is tudom, talán... az állatok? Gyorsan mozogtak, szinte alig láttam őket, csodálatosak voltam.
- Gyere Anna, gyorsan!- húzót Alec  hirtelen az ölébe és már futott is velem gyorsan. Túl gyorsan... De lehet, hogy csak hallucináltam az ütés miatt. Furcsálltam viszont, hogy, hogyan került hirtelen Alec mellém, hisz esküdni mertem volna, hogy pár pillanattal az előtt még Karinával verekedett De vajon miért verekedtek? ÉS én most, hogy kerülök ebbe az egészbe?
Nem tudtak koncentrálni, hogy merre megyünk, túlságosan össze voltam zavarodva. Hirtelen elsötétült előttem a világ, egyszerűen csak elájultam...

(Alec szemszöge)
Ahogy csak bírtam futottam Karina elől. Nem bánthattam, hisz Aro a lelkünkre kötötte, hogy soha ne merészeljük bántani. De elég nehéz volt megállni...
Karina csak fél vámpír volt, így nem volt olyan gyors, ezért el tudtam futni előle. Mikorra már több kilométerre le maradt, megálltam. Körbenéztem figyelmesen, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki sincs a közelbe. Egy legelőn voltam, az állatok láthatólag nem törődtek velünk, csak álmosan rágták a friss fűvel. Annara pillantottam. Ájultan feküdt a karjaimban. Ijedten fektettem a fűbe és lélegzet visszatartva ébresztgetni kezdtem.
Nem tudom, mit képzeltem azzal, hogy elhoztam magammal. Bár a parancsot  sajnos kötelességem elvégezni. De még nem akarom... Még nincs itt az ideje, hogy ő is közénk tartozón. Csak az a baj, hogy a Volturi mást gondol. De miért pont én vegyem el az életét? Hisz láttam felnőni Karina mellett. Mindig nekem kellett kémkedni Karina után és utáltam, így ismertem meg Annat. Kár, hogy ő nem ismer, kár, hogy most nekem kell elvenni tőle a lehetőséget, hogy valaki normális embert megismerjen és rendes élete legyen. Ő nem ilyen életet érdemelni, mint amilyen nekünk van, de a parancs az parancs... Ő is vámpír lesz!
Végigmértem Anna törékeny testét utoljára. Lábai sebesek voltak és sárosak, biztos akkor lett ilyen, mikor elejtettem. Arca nyugodt. Sebéből vér szivárgót, ami szinte észre sem vettem. Szőke haját a nyirkos fű nedvesítette. Emberi volt és szép...
Óvatosan a jobb oldala felé fordítottam az arát, szabaddá téve nyakát. Óda hajoltam lassan, majd tétovázva, de beleharaptam. Teste megremegett a fájdalomtól, az enyém viszont a gyönyörtől. Édes vére a számba fojt, égető torkom felé. De nem engedtem a kísértésnek, ennyi év múltán már sikerült kontrollálnom a szomjam. Elengedtem a nyakát és a vámpírméreg elkezdet dolgozni. Némán az ég felé pillantottam, mely kezdet világosodni lassan. Tudtam, hogy el kell vinnem Annat a Volturi elé, mielőtt még felébred. Biztos helyen kell ébredni, hisz Karina képes lenne megölni tán még őt is, csak ne váljon a barátnőjéből vámpír...

2. fejezet

 Sziasztok! Itt a friss :) Viszonylag gyors voltam, szóval, sok kommit xD puszi <3
Hajnalban halk motoszkálásra ébredtem. Görcsbe rándult gyomorral kukucskáltam ki a takaró alól, várva a legrosszabbra De csak az öcsém matatót az íróasztalomnál
Dühösen lerúgtam magamról a takarót, majd nehézkesen felálltam. Karba tett kézzel az öcsém elé álltam. A szőszi kisfiú szúrós tekintettel rám meredt, majd ezt mondta:
-Tudom, hogy te vetted el az akcióhős figuráimat!- vádaskodót
Kikerekedett szemekkel, pislogtam pár percig- Minek kellene nekem a hülye műanyag babái?,-gondoltam, majd jóízűen elnevettem magam. Az öcsém erre mérgében felrúgta a papír gyűjtőszemetest

- Na, most ki lehet menni!- mutattam az ajtó fele. Vörös fejjel, kifutott, én meg becsuktam utána az ajtót. Letérdeltem a nagy halom szemét mellé és próbáltam vissza gyömöszölni a kosárba. Valami keménybe akadt a kezem, meg is fogtam és ismét azt a nyakéket tartottam a kezembe, amit a támadóm nyakából téptem le.

Meghökkenve engedtem el a tárgyat, ami halk koppanással földet ért. Nem tudtam a tárgy felé pillantani, hogy ne kezdjen el remegni a kezem, így azt tartottam helyesnek, hogy megszabadulok tőle nagyon gyorsan.
A szekrényemhez léptem és elővettem pár ruhát. Ott kint meleg volt, így nem öltöztem túl. A nadrágom szűk zsebébe csúsztattam a nyakláncot, majd feszülten elindultam lefelé. Anyuékkal nem törődtem, hisz elszórakoztatták egymás piszkálódásaival, így szó nélkül távoztam a házból. Körülnéztem a főterén, hogy hova dughatnám el az elátkozott nyakéket... Az óratorony melletti árnyékos sikátorban volt egy konténer, ideális helynek tűnt... Oda mentem az enyhén büdös szemétlerakóhoz és kiszedtem a nyakláncot a zsebemből Felé emeltem és csak pár gondolat választott el a tárgy megszabadulásától.
De mi lesz, ha vissza jön azaz ember és keresni fogja rajtam?- futott át az agyamon- Nem, baj! Meg kell szabadulni tőle!- parancsoltam magamra és már készültem is elengedni.
- Ne merészeld!- szólt rám egy hátborzongató hang. A hideg végig futott a hátamon. Megmarkoltam az ékszert és megfordultam, hogy szembe álljak a hang gazdájával.
Nem kellett valami jó megfigyelőnek lennem, hogy egyből leesen, hogy ki ő... A srác volt, aki tegnap el akart rabolni. Meglepet viszont, hogy egyáltalán nem féltem agy, hogy a szemébe nézhettem.
Barna haja volt és tökéletes arca. Már szinte ijesztően tökéletes... Vörös szemek, ami remélhetőleg, csak kontaktlencse volt és fekete öltözék.
Az árnyékban állt, laza testtartásban. Rosszallóan néztem rá.
- Te vagy az!- mondtam lassan és határozottan.
- Nem tudom miről beszélsz!- hajtotta oldalra a fejét és egy zsivány mosolygót engedett.
- Aha-mondtam- Ki vagy te?
- Nem tartózik rád!- súgta
- Okééé- mondtam és a nyakláncot a konténer felé emeltem.
- Ne!- emelte fel a kezét és előre lépet.
Mosolyogva vissza tettem a zsebembe a nyakláncot és kérdően néztem rá.
- Alec!- forgatta a szemeit.
- Miért akartál elrabolni?- tettem ölbe a kezem.
- Miért vagy ilyen kíváncsi?- mondta mérgesen- Tedd el jól a nyakláncot és ha bármi balja lesz, akkor egyik éjjel vissza jövök érte és azt nem köszönöd meg!- mondta, majd el is tűnt. Köddé vált volna, vagy csak én képzelődöm? Nem tudom...
Zavartan haza sétáltam, ahol ugyan úgy találtam a családom, így felmentem a szobámban. Mikor rázártam az ajtót és megfordultam, szörnyen megijedtem. Karina ült az ágyamon. Homlokát erősen ráncolta, miközben körbe nézet a szobámba, úgy viselkedett, mintha még nem járt volna itt.
- Szia- súgtam.
Felém nézet és aggódóan a nyakamba ugrót. Nem értettem ezt a anyg lelkesedést... Nehézkesen le kapartam magamról, miközben ő még mindig gondterhelten méregetett.
- Mi az, Úgy nézel, mint, aki legalább 20 éve nem látott volna!- mondtam, miközben lehuppantam az ágyra.
- Ki volt itt?- vett mély lélegzettet.
- Ezt hogy érted??- néztem tudatlanul, bár sejtetem mire gondol, de ha arra gondol amire én, azt honnét tudja??
- Vala...ki itt járt!- nézet szúrósan az ablak felé.
- Öhm, nem tudom, lehet, hogy az öcsém haverjai, mindig itt futkosnak a szobámban!- magyaráztam. Nem értettem, hogy miért hazudtam... De valami kis hang, mintha figyelmeztettet volna, valamire.
- Biztos?- nézet mélyen a szemembe.
- Tudtommal, nem járt itt senki, de ezt mért kérdezed?? valami baj van?- tettem az ártatlant.
- Hazudsz!- csapta rá- Érzem... izé ... láttam, hogy valaki bejött tegnap este hozzád!
Lefagyva ültem és ködös tekintettel bámultam a falat. Ha Karina látta, akkor miért nem segített, vagy mi van itt? Mintha valamiről én nem tudnék...
- Oké. Tegnap bejött egy sötét alak és megpróbált elrabolni. Leugrott velem egészen a földszintig, az erkélyről. És ma reggel megint...
- Várj, te ma reggel is találkoztál vele?- kérdezte zavarodottan.
- Igen! Meg fenyegettet, hogy ha bármi bántódása esik annak a hülye nyakláncnak, amit letéptem a nyakából, akkor vissza jön...
- Ad a nyakláncot- nyújtotta a kezét.
Elővettem a V, alakú medált, ami egy ezüst nyakláncra volt felhúzva. Karian Majdhogynem úgy tépte ki a kezemből. Ijedten meredt rá a medálra, miközben erősen zihálni kezdett.
- Karina, valami baj van?- kérdeztem.
- Nem, de ez nem maradhat nálad!- mondta.
- Hé, add vissza kérlek, vissza fog jönni érte!- kaptam ki a kezéből.
Karinán látszót, hogy nem mond le az ékszerről egy hamar... Megszólalt a telefonja, amit gyorsan felvett.
- Szia...öhm... megyek... sietek!- hadarta, majd letette.
- Anna, ha vissza jön az alak hívj fel, de azonnal!- parancsolt rám, miközben már futott is ki az ajtón.
Zavarodottan terültem ki az ágyon, miközben a medált nézegettem. Miért olyan fura az a srác? Miért akart elrabolni? Honnét tudja mindezt Karina és vajon miért kell neki a nyaklánc?-gondolkodtam.
Felkeltem az ágyról és lassan óda sétáltam az ablakhoz. Elhúztam a függönyt, mire a nap élesen bele világított a szemembe. Éreztem, hogy valami sötét dologról van szó, amihez sok tiszta erőt és gondolatot kell, hogy szerezzek, vagy különben sose értem meg, hogy mi folyik itt...

1. fejezet

 Sziasztok! Hát íme az első feji, remélem elnyeri tetszésetek. Ezer puszi <3
Míg él az ember, addig a halál tűnik a legbiztosabb dolognak, de amint meghalsz, már csak az addigi életedbe kapaszkodhatsz...
Mikor a fogak, mint apró kések szúrják át a nyakad, átgondolod az életed... Mi az amiért megszülettél?; amiért éltél?; és amiért meg kell halnod?
Három kérdés, semmi más. És nem kaphattam választ, hiába sikoltottam, a halál sötétje már útban volt felém.
A könnyeim végig szaladtak, megkínzott arcomon és egy pillanatra, de csak egy apró pillanat erejéig nem éreztem fájdalmat... hisz arra gondoltam, honnét indultam el....


A nyári napsugár, égetően sütötte meg csupasz vállaimat, ahogy Volterra főterének, szökőkútjának peremén ültem Karinával, az egyetlen egy barátommal. Lustán, a nap felé fordította arcát, miközben behunyt szemmel dúdolgatott.
Barna haja göndör loknikban kúszót egészen a háta közepéig. Gyönyörű volt, amin már évek óta gyakran elcsodálkozok. Nem ismerek még egy ilyen lányt...
Már órák óta ott kint ültünk a téren és egy árva lelket sem láttam. És már a csendet is untam...
- Ma este, tali?- kérdeztem.
Karina felnyitotta barna szemeit és felém pillantott.
- Nem, ma nem jó! És te se gyere inkább ki, mert elég hűvös lesz!- fintorgott.
- Hát az nem baj...- mosolyogtam.
- Ne, de tényleg, inkább felhívlak és dumálunk egész este, oké?- magyarázta.
- Az is jó!- mosolyogtam.
Felálltam és haza mentem. Be ültem a kis szobámba, miközben az öcsém hülye hangokat adok ki és fel-le ugrált, közben meg a szüleim veszekedtek a földszinten, mint mindig. Szitkozódva kapcsoltam zenét, hogy elnyomjam a a hangokat és befeküdtem az ágyba.
Pertic fényképét szorongattam, a volt pasimét, aki meghalt egy éve. Kékes-zöld szemében boldogság csillogót, ahogy engem ölelt... olyan boldog voltam akkoriban még én is...
Könnyek gyűltek a szememben, ami arra késztettet, hogy álomra hajtsam fejem. Az édes ízű könnyek vadul futottak az arcomon végig, miközben és egyre közelebb jártam az álmok világához. De valahova rossz helyre estem, mert csak egy fekete könyvet láttam magam előtt, azt is csak egy pillanatra, legalábbis annak, tűnt, mikor hirtelen felriadtam. Kinyitottam szemeim és a zöldre festett szobám falát pillantottam meg. Már sötét volt. A zene már nem szólt, valaki le kapcsolta, pedig be volt zárva az ajtóm ... fura. Az erkély ablakom tárva- nyitva állt és a függöny vadult táncolt a szél ritmusára. Ónkitt hangos vihar tombolt. Felálltam remegő lábakkal és a lámba kapcsolójához léptem. Megnyomta a fehér gombot, de semmi...
- Anna?- szólt egy hang. Majdnem össze estem ijedtemben. Gyorsan megfordultam és egy bőrig ázott fiút pillantottam meg az ablakom mellet. Fekete ruhában volt és sötét volt az haja, csak ezt tudtam kivenni.
Mint minden épp elméjű ember sikolyra nyitottam a szám és kezdtem is bele, de a hang nem hagyta el az ajkaim, mert a számra tapadt egy jég hideg kéz.
Elkezdtem kapálózni, de semmit sem ért, mert a hideg test szorosan tartott, ahonnét nem volt kiút. Az erkély felé húzott. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit bárki kéje kedve szerint húzhat vonszolhat...
A fiú kihúzott az erkélyre, ahol a csípős szél belekapott a hajamba és az eső áztatni kezdte az arcomat. De nem csak az eső, hanem a könnyeim is csurogtam megállás nélkül.
A el rablóm felugrott a korlátra, majd le a semmibe. Behunytam a szememet szorosan és a srác mellkasához nyomtam az arcomat, miközben valami nyaklánc szerűség letéptem a nyakából.. A szédítő érzés, ami a zuhanással jár, viszont egyhamar abba maradt. A szorongató kezek is eltűntek körülöttem és mikor kinyitottam a szememet, már a stabil földön álltam. Körülnéztem de nem láttam senkit. Eltűnt... A sok hatására még perceken át csak álltam a sötét utcán és magam elé bámultam. Ki volt ez?-kérdeztem magamtól.
Vissza mentem a házba és a konyhában lerogytam egy székre. A kezemben éreztem valamit, amit egyből meg is néztem. Egy nyaklánc volt, amit letéptem a fiú nyakából. Egy díszes V-betű. Sírva mentem vissza a szobámba és beledobtam a kis papírgyűjtő kukába a nyakéket. Bezártam az ablakot, majd remegve bebújtam a takaró alá. Egész este így töltöttem, nem értettem mi történt, de valamilyen szinten nem is akartam, mert éreztem, hogy itt az életemmel játszok...

Epilógus

Ahogy az emberek, úgy a vámpírok közül sem mindenki olyan, amilyen.  A Volturi klán, a vámpírok fölött állt és uralkodik. Ők voltak az elitek, a vámpírok között. Kivételes képességgel bíró, hatalom és persze vér szomjas lények voltak. Az emberi élet, nekik egy teljesen más fogalom volt, mint egy halandónak. Ők a saját fájdalmuk enyhítését és életük fenntartásához szükséges célt látták benne csupán, azaz az emberi élet elvetését.
 De mint említettem nem minden vámpír ilyen. Vannak gyengék, vámpírnak már alig mondható lények, akik épp az ellenkezőért küzdenek. Megpróbálják az emberi életet megvédeni fajtársaik elől. Ők a félvér vámpírok. Ők a vámpírok szülöttei és egyben a vámpír gyilkosságoknak a fő elkövetői is. 
Egy ilyen féllény volt Karina Samzet is. Apja a híres Volturi tag, Aro. Karina megfogadta, hogy meg búszúalja apja tettét, amiért meg kellett tudatlanul ölnie anyát, mert gyilkost teremtettek belőle.
Több ifjú félvámpír társaságában alapított egy vámpír ölő alakulatot.
Karina megpróbált átlagos lenni, amennyire vámírsága engedte. Emberekkel alakított kapcsolatot. De egy ember túl közel jutott hozzá. Egy ember, ki mit sem sejtett titkairól, még is megbízott benne. Egy embert, ki sose kérdezte, hogy ki ő, vagy honnét jött... 
Ez az ember Anna Mranz volt. Egy összetört szívű lány, aki nem várt semmit az élettől . Anna családi okok miatt minden embert kizárt az életéből, aki valaha is fontos volt számára, de Karinában meg bízott, akárhogy is, ő túl közel állt a szívéhez. Apropó szív, Anna beleszeretett Karina bátyába Petricbe, aki nem viszonozhatta szerelmét és még azt is megjátszotta, hogy meghal, csak ne hogy csalódást okozzon Annanak. A lány elidegenedve a világtól, csak egy baráttal az oldalán élt, míg...

Na szóval ez lenne a történetem előzménye. Anna szemszögéből íródik a blog, aki sok fájdalmon megy keresztül, míg nem választásra kényszerül...
Úi: A blog sablonjáért Kira a felelős, szóval őt lehet dicsérni, amiért egy ilyen csodás sablont készített :D 
Ezer puszi

Bogiii