1. fejezet

 Sziasztok! Hát íme az első feji, remélem elnyeri tetszésetek. Ezer puszi <3
Míg él az ember, addig a halál tűnik a legbiztosabb dolognak, de amint meghalsz, már csak az addigi életedbe kapaszkodhatsz...
Mikor a fogak, mint apró kések szúrják át a nyakad, átgondolod az életed... Mi az amiért megszülettél?; amiért éltél?; és amiért meg kell halnod?
Három kérdés, semmi más. És nem kaphattam választ, hiába sikoltottam, a halál sötétje már útban volt felém.
A könnyeim végig szaladtak, megkínzott arcomon és egy pillanatra, de csak egy apró pillanat erejéig nem éreztem fájdalmat... hisz arra gondoltam, honnét indultam el....


A nyári napsugár, égetően sütötte meg csupasz vállaimat, ahogy Volterra főterének, szökőkútjának peremén ültem Karinával, az egyetlen egy barátommal. Lustán, a nap felé fordította arcát, miközben behunyt szemmel dúdolgatott.
Barna haja göndör loknikban kúszót egészen a háta közepéig. Gyönyörű volt, amin már évek óta gyakran elcsodálkozok. Nem ismerek még egy ilyen lányt...
Már órák óta ott kint ültünk a téren és egy árva lelket sem láttam. És már a csendet is untam...
- Ma este, tali?- kérdeztem.
Karina felnyitotta barna szemeit és felém pillantott.
- Nem, ma nem jó! És te se gyere inkább ki, mert elég hűvös lesz!- fintorgott.
- Hát az nem baj...- mosolyogtam.
- Ne, de tényleg, inkább felhívlak és dumálunk egész este, oké?- magyarázta.
- Az is jó!- mosolyogtam.
Felálltam és haza mentem. Be ültem a kis szobámba, miközben az öcsém hülye hangokat adok ki és fel-le ugrált, közben meg a szüleim veszekedtek a földszinten, mint mindig. Szitkozódva kapcsoltam zenét, hogy elnyomjam a a hangokat és befeküdtem az ágyba.
Pertic fényképét szorongattam, a volt pasimét, aki meghalt egy éve. Kékes-zöld szemében boldogság csillogót, ahogy engem ölelt... olyan boldog voltam akkoriban még én is...
Könnyek gyűltek a szememben, ami arra késztettet, hogy álomra hajtsam fejem. Az édes ízű könnyek vadul futottak az arcomon végig, miközben és egyre közelebb jártam az álmok világához. De valahova rossz helyre estem, mert csak egy fekete könyvet láttam magam előtt, azt is csak egy pillanatra, legalábbis annak, tűnt, mikor hirtelen felriadtam. Kinyitottam szemeim és a zöldre festett szobám falát pillantottam meg. Már sötét volt. A zene már nem szólt, valaki le kapcsolta, pedig be volt zárva az ajtóm ... fura. Az erkély ablakom tárva- nyitva állt és a függöny vadult táncolt a szél ritmusára. Ónkitt hangos vihar tombolt. Felálltam remegő lábakkal és a lámba kapcsolójához léptem. Megnyomta a fehér gombot, de semmi...
- Anna?- szólt egy hang. Majdnem össze estem ijedtemben. Gyorsan megfordultam és egy bőrig ázott fiút pillantottam meg az ablakom mellet. Fekete ruhában volt és sötét volt az haja, csak ezt tudtam kivenni.
Mint minden épp elméjű ember sikolyra nyitottam a szám és kezdtem is bele, de a hang nem hagyta el az ajkaim, mert a számra tapadt egy jég hideg kéz.
Elkezdtem kapálózni, de semmit sem ért, mert a hideg test szorosan tartott, ahonnét nem volt kiút. Az erkély felé húzott. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit bárki kéje kedve szerint húzhat vonszolhat...
A fiú kihúzott az erkélyre, ahol a csípős szél belekapott a hajamba és az eső áztatni kezdte az arcomat. De nem csak az eső, hanem a könnyeim is csurogtam megállás nélkül.
A el rablóm felugrott a korlátra, majd le a semmibe. Behunytam a szememet szorosan és a srác mellkasához nyomtam az arcomat, miközben valami nyaklánc szerűség letéptem a nyakából.. A szédítő érzés, ami a zuhanással jár, viszont egyhamar abba maradt. A szorongató kezek is eltűntek körülöttem és mikor kinyitottam a szememet, már a stabil földön álltam. Körülnéztem de nem láttam senkit. Eltűnt... A sok hatására még perceken át csak álltam a sötét utcán és magam elé bámultam. Ki volt ez?-kérdeztem magamtól.
Vissza mentem a házba és a konyhában lerogytam egy székre. A kezemben éreztem valamit, amit egyből meg is néztem. Egy nyaklánc volt, amit letéptem a fiú nyakából. Egy díszes V-betű. Sírva mentem vissza a szobámba és beledobtam a kis papírgyűjtő kukába a nyakéket. Bezártam az ablakot, majd remegve bebújtam a takaró alá. Egész este így töltöttem, nem értettem mi történt, de valamilyen szinten nem is akartam, mert éreztem, hogy itt az életemmel játszok...