6. fejezet

 Sziasztok! Már rég nem írtam ide, amit nagyon sajnálok, de ígérem bepótolom. Végre itt a nyári szünet, így lesz időm! :)
Nem is húzom tovább a dolgot, jó olvasást XOXO   Bogiii
Sötét volt az éjszaka, de nekem épp kapóra jött, hogy feltűnés nélkül mozogjak az utcákon, ahol csak néha találkoztam emberrel, de azok is többnyire hajléktalanok, vagy részegek voltak.
Az előttem álló épül fala mellett álltam és hallgatóztam. Csak a lakok csendes szuszogása törte meg a sötét éj némaságát.
Árnyként másztam fel a második szinten lévő ablakig, amit belülről zöld behúzott függöny takart a külvilágtól.
Volt is mit takarni, sok emléket és titkolni való tényt. Hisz kinek a szobája egykor volt, az már nincs az élők körébe, az már csak a múlt árnyéka és a jelen átka, azaz én.
Körbe néztem a szobámba, ami rendetlenül és porosan nyílt elém. Szellőztetve is régen volt, talán kulcsra van zárva, hogy senkinek ne kelljen betévedni a fájó emlékek közé.
Biztos vagyok benne, hogy keresték a szüleim és a rendőrség az eltűnésemre utaló jeleket, de itt nem találhattak semmit, hisz se én, se Alec nem hagyott hátra nyomokat, így lezárták a keresésem és a szobámat is, ami egyedül nekem bizonyíték arra, hogy egy időben még én is ember voltam.
Gyakran jártam vissza az elmúlt pár hétben, amióta rábukkantam a házra és amióta Alec figyelmeztetett, hogy ne tegyem azt, amit most is tenni készülök... emlékezni.
Leültem az íróasztalra és a számítógépet elindítottam
A gép halk, emberi fülnek kellemes zúgásnak tűnő zajjal kelt életre.
A képernyő megtelt pixelek ezrével és zavarva a vámpír látást, de viszonylag jól ki lehetett venni mindent a képernyő ablakáról.
A mappák sokaságából választottam ki a még nem látottat és abba kezdtem kutakodni. Képek voltak benne, család fotók. Én és édesanyám, ahogy mosolyogva ülünk egy műemlékkel a hátérben, vagy ahogy az öcsém és én veszekedünk valamin, vagy ahogy az egész család boldogan áll a tengerparton. Kár, hogy ezek a képek is hamisak, hisz a szüleim, elmentet internetes beszélgetésekből olvasva, már akkor állandóan veszekedtek és már valamilyen okból, akkor ellöktem magam mellöl a barátaim.
A szomszédos szobából a szuszogás megszűnt és valaki kiszállt az ágyából és kifelé tartott a szobából.
Gyorsan lenyomtam a számítógépe és kimásztam az ablakon és futni kezdtem a háztól.
Féltem, minden nem várt mozdulattól, ami a családomat illeti, nem tudhatják meg, hogy élek, vagy valaki mászkál a halott lányuk szobájában. Talán reménykedni kezdenek és az úgy is csalódásba torkolna, ami újabb vitákba és veszekedésekbe.
Az utcai lámpák fényét kerülve mentem vissza a Volturi palotába. Az őrök nem foglalkoztak velem, csak a Volturis nyaklánc kellett nekik megnézni, aztán máris engedtek tovább.
A szobámba vissza érve lélegeztem fel a kisebb stressztől, ami a haza jutás alatt gyülekezet fel benne. Nem lett volna jó, ha Alec megtudta volna a dolgot.
Hajnalodott, mikorra kimerészkedtem ismét a szobámból a vámpírok társaságába. Igazán egyiket sem érdekeltem, de én annál jobban figyelemmel követtem őket
Bementem a trónteremben, ahol gyakran töltöttem az időt és figyeltem a vámpírok szokásait és az uralkodok egyes döntéseit.
Alec meleg mosollyal köszöntött ma reggel is, de a húga, Jane épp ellenkezőleg, amint megpillantott elfordult és kitipegett a teremből.
- Ma mit csinálunk?- kérdezte, reménykedve, hogy valami izgalmasabb dolgot is csinálunk a sétálgatásnál és üldögélésnél.
- Nem tudom, de majd beszélhetnénk este?- kérdezte halkan.
- Persze, miről?- kérdeztem.
Vigyorogva meghúzta a vállát, majd ott hagyott.
A napom mint mindig unalmasan tellett, semmi izgalom, vagy humor kísértésével. Este Alecot keresetem mindenütt, de sehol nem találtam.
A vámpírok nem szóltak vissza, ha kérdeztem valamit tőlük, így próbálkozni sem mertem.
El szeretettem volna menni ismét a szobámba és kutakodni a múltamban, hogy az átmeneti emlékezet  kiesésemet felváltsa az igazság tudata, ami után vadul kutakodom. De sajnos így nem mehettem el, hisz Alec megkeresne, ha nem találna és akkor megtudná, hogy mivel töltöm az éjjeleim. Így hát végül maradtam a fenekemen és próbáltam élvezni a lehetetlent, azaz, hogy magányosan üldögéljek a folyóson.
Pirkadat környékén vissza vonultam a szobámba kissé meg sértődve az éjszaka után. Alec rendesen felültetett, így volt rendes okom a haragra.
Egész nap nem fogadtam senkit. A szoba falai néha úgy éreztem egyre szűkülnek, egy céllal, hogy beszorítsanak a tudatba, hogy semmit sem tudok még most sem.
Valami oka kell, hogy legyen, hogy ellöktem a barátaim és tökéletes magányosságban éltem, majd hirtelen egy vámpír elrabol és átváltoztat.
Valami nagyon hiányosnak tűnt ebből a történetből, csak azt nem tudtam, hogy mi az vagy ki... Talán lehet még egy ember aki része volt az életemnek? Vagy csak túlságosan sokat gondolkozom?
Egy idő múltán szép lassan belefájdult a fejem az erős próbálkozásokba, hogy vissza emlékezzek.
Úgy éreztem, hogy megcsonkítottak valamitől, ami nélkül nem tudok jelen pillanatban tovább élni. De még sem tudtam, hogy hogyan álljak neki jó irányba kutakodni.
Egyedül a szobám az ahol találhatok valamit, de oda jelen pillanatban nem mehetek.
Kopogtatás zavarta meg az erős agyalásom.
- Menj el!- mondtam határozottan, mire a kopogás még erőteljesebbé vált és már dörömböléssé vállt.
Morogva oda mentem az ajtóhoz és kinyitottam.
Jane állt az ajtóban gondterhelt arckifejezéssel.
- Alec eltűnt!- mondta, majd indult is tovább.
Egy pillanatig értelmetlennek vélve a hírt álltam az ajtóban, majd kétségbeesetten kezdtem el gondolkodni, ahogy Jane után eredtem, hogy többet megtudjak...