Álmodtam. Vagy csak képzelődtem, de valóságos volt. Egy kéz nyúlt felém. Egy kőkéz, mi egy sötét kútba rántott és én csak zuhantam és sikoltottam... Saját sikolyom viszont nem csak álmomban szólt. Kinyitottam a szemem és homályosan megpillantottam egy alakot. Nem értettem, miért sikítok annyira, míg az eddig nem tapasztalt fájdalom belém hasadt. Mindenem fájt, egyszerűen el nem mondható kín volt. A könnyeim vadult folytak és mást nem is éreztem a fájdalmon kívül. Éget a testem belülről... szörnyű elviselhetetlen fájdalom volt. Behunytam a szemem és megfeszített állkapoccsal kívántam, hogy végre vége legyen.
Egy hűvös kéz megérintette a homlokom. Olyan jó volt, hisz addig sem fájt azon az apró ponton. Nem mertem ki nyitni a szemem, mert féltem, csak rosszabb lesz a kín.
- Nyugodj meg! Segítek! Nem fog fájni!- mondta egy ismerős hang, de amit mondót, az idegen volt. Már nem tudtam el képzelni, hogy jobb lesz... A halálra számítottam.
Hirtelen viszont minden fájdalom megszűnt. De nem csak a fájdalom... nem éreztem az illatokat az ízeket és mikor kinyitottam a szemem még látni sem láttam. Pár pillanatig mocorogtam, majd rájöttem, hogy ez itt a vég...
Mint kis gyerek egy ijesztő állom után, én is félve nyitottam ki a szemem. Attól tartottam, hogy az a fájdalom valahol itt bujkál és csak arra vár, hogy lecsapjon ismét rám...
Tudtam, hogy nem állom volt hisz ilyet nem lehet álmodni! Sok dolog zavaros volt még, de most kicsit nem akartam ezen töprengeni.
Na szóval kinyitottam a szemem és egy pirosra festet, amolyan reneszánsz beli szobát pillantottam meg. A történelem a kedvenc tantárgyam volt, így minden kort jól ismerek és ez egyértelmű, hogy reneszánsz béli bútorok voltak.
Egy nagy díszes ágyban feküdtem és az ágynemű is esküdni mertem volna, hogy arany szálakkal volt díszítve Meglepetten ültem fel. Vajon, hogy kerülök ide? De volt valami más furcsa is a dologban. Olyan másnak éreztem magam... mintha...áh... nem tudom, mintha jobban hallottam volna és láttam volna... de ez marhaság!
Kinyílt az ajtó és egy ismerős arc jött be. Alec volt az. Lazán sétált felém, majd mellettem megállt.
- Na, hogy érzed magad?- kérdezte.
- Nem tudom... vagyis... nem egészen értem... miért, hogy kellene éreznem magam?- magyaráztam halkan.
Nem igazán tudtam még össze tenni a dolgokat. Volt valami verekedés, aztán futás és fájdalom, aztán itt ébredtem fel. Halványan merengett valami.
Alec vállat vont majd az ablakhoz sétált és elgondolkozva kinézet rajta. Esteledett már...
- Nekem, haza kell mennem- haraptam idegesen az alsó ajkamba.
Alec lassan megfordult és halkan felnevetett. Volt valami keserű gúny a hangjában, ami még sürgetőbbe tette, hogy gyorsan lépjek innét.
- Attól tartok nem tudsz haza menni!- mondta.
- Öhm... de akkor mikor tudok?- szálltam ki az ágyból.
- Rosszul fogalmaztam- sóhajtott- Úgy értem, hogy már soha nem tudsz haza menni!
Rövid ideig Alecra meredtem némán. Vörös szemeiben keresetem valamit... valamit amiből mindent megérthetek. Nem értettem azt a szót, hogy "soha". Lehetetlenség volt annak a szónak megfogni a valódi jelentését. Legalábbis én nem tudtam.
- Nem az én dolgom lenne elmondani, de szerintem így jobb lesz!- sóhajtott ismét, majd megfogta az egyik kezem és a nyakamhoz vezette. Éreztem egy heget a nyakamon, két félhold alakú sebhelyet.
- Mi ez?- kérdeztem ijedten.
- Nem emlékszel?- nézet bele a szemembe.
Elpillantottam és vadul kutatni kezdtem a múltbéli emlékeimben, de semmi...
- Mi ez?- tettem fel ismét a kérdést.
- Egy harapás nyoma...-magyarázta.
- De miért van az ott?- kérdeztem, de alig hogy kimondtam, már le is esett, minden...
Alec szeme vörös, természetfeletti és hihetetlen gyorsan tud mozogni, meg erős és a harapás, pont a nyakon, ahol könnyen hozzá juthatnak a vérhez. Alec egy... egy... VÁMPÍR.
Gyorsan leráztam Alec kezét a csuklómról és elhátráltam tőle. Alec nem lépet utánam, csak nézet és nézet.
- Vámpír vagy és kiszívtad a vérem!- kiabáltam rá.
- Nyugi, Anna! Igen, vámpír vagyok, de nem ittam a véredből! Esküszöm!- mondta.
- Akkor mit tettél te szörnyeteg!- kiáltottam.
- Vámpírrá tettelek!- mondta.
Mintha pofon vágtak volna... Csak néztem magam elé és szavakat nem találva mozogtak ajkaim. Valami elképzelhetetlen abszurdum volt az, hogy én vámpír legyek.
Nem lehetek az, hisz én... NEM! Ez átverés, vagy egy rossz állom!
Zaklatottan össze vissza kapkodtam a fejem, hogy kiutat találjak ebből a szörnyű álomból.
- Anna!- súgta Alec.
Hangját halva csak még zaklatottabb lettem. Egyenesen fulladni kezdtem vagy nem tudom, a torkomba elviselhetetlen kaparás támadt. Vagy mintha égne, nem is értettem, szörnyű volt... De minél jobban kapkodtam a levegőt, annál rosszabb lett.
- Fáj a torkom!- nyöszörögtem és sírva az ágyra ültem. De hiába sírtam, könnyeim nem potyogtak, sőt még könnybe lábadva sem volt a szemem.
Alec lassan oda jött mellém és leült. Óvatosan magához ölelt. Én nem ellenkeztem, mert nem is tudtam volna, teljesen leblokkoltam agyilag és testileg is. Egyedül csak a kezemet szorongattam a nyakamhoz, ahol éget a torkom.
- Ne félj, én melletted maradok!- súgta Alec a fülembe, majd addig el sem engedett, míg viszonylag meg nem nyugodtam, majd velem maradt egész este. Némán ültem vele szemben az ágyon és vadul gondolkoztam. Miért lettem vámpír? Miért harcolt az nap este Alec, Karinával? Mi közöm ehhez az egészhez?...
