5. fejezet

Sziasztok! Hoztam a frisset, bár elég nehezen jött össze, mert háromszor írtam meg abból kétszer lefagyott a gép és elveszett -.-", hát azért remélem ez  is jó lesz :D  
Viszonylag gyorsan felfogtam, hogy mi lett belőlem, de azért kissé féltem a saját erőmtől. És mikor megtapasztaltam elsőre milyen is a vér, hát azt nem lehet szavakkal elmondani. A nap 24 órája csak arról szólt, hogy egy 10 percen át szép lassan megöltem valakit, majd a nap hátralévő részében arról álmodoztam, hogy ismét megtehessem.
Valamilyen szinten éreztem magamon  a változást. Minden emberi érzés eltűnt néha belőlem és tényleg egy ragadozónak éreztem magam. Nem gondolkodtam, nem is küzdtem ellene, egyszerűen élveztem minden pillanatát.
De mikor egyedül feküdtem az ágyban, akkor kissé elborzadva gondoltam vissza, hogy mit tettem...
Nem vitás, szörnyeteg lettem, de egyenlőre még élvezem is a dolgot. Alec szerint ez velejárója a vámpír lét első pár hónapával.
Néha úgy éreztem mellette magam, mint egy tudatlan kislány egy  fenőt férfi mellett. Persze Alecnak a tudása volt kiemelkedő, de külsőre akkor is csak ugyan olyan volt mint én.
Három napot töltöttem az új "otthonomban", mikor végre el jutottam arra a szintre, hogy képes voltam emlékezni a múltam egy-két foszlányára.
Furcsa, mert a vámpírrá válásom óta kevés dolog volt, amire emlékeztem. Meg amúgy is el foglalt a vér. Ahogy ismét a vérre gondoltam, szó szerint össze futott a nyál a számban és a torkom még elviselhetetlenebbül kezdet el égni.
A folyóson ültem egy fotelben. Egy vámpír sem foglalkozót velem. Az orrúkat fennhordva közlekedtem. Kicsit hülyén éreztem is magam ebbe a "tökéletes" világban.
Éppen azt próbáltam megfejteni, hogy mi lehetett az öcsém neve. Hihetetlen, hogy elfelejtettem. Egy vékony szöszi kisfiú arca merengett csak, de semmi több.
Nagy nevetgéléssel három alak jött. Alec, egy szőke lány és egy vékony, szőkés-barna srác. Megálltak mellettem és a szőke lány kivételével biztatóan rám mosolyogtak.
- Hé, te vagy az új csaj nem?- szólt rám a srác.
- Aha- motyogtam halkan, ahogy a srácot végig mértem.
- Demetri vagyok! Te meg Anna, ugye?- mosolygót.
- Aha, vagyis igen!- mondtam bizonytalanul.
- Na nyugi már. Lazulj csajszi, nem vallatunk, csak bemutatkozni jöttünk!- bökte oldalba a lányt. Aki szúrósan rá nézet Demetrire. Dem rábiccentett, mire a csaj felsóhajtott,
- Ja. Jane vagyok, Alec húga. Hihetetlen nagy öröm, hogy megismerhetlek és most ha nincs ellenedre, én elhúzok, hisz ne várd, hogy barátnők legyük! - mondta éles gúnnyal a hangjába, majd sarkon fordult és eltipegett.
- Huh, jól fogadta!- nevetett fel Dem.
- Ne vedd a szívedre Anna! Jane mindenkivel ilyen goromba, ha túl éled az elkövetkező 50 évet a társaságában, hidd el máris ő fog barátkozni az után!- magyarázta Alec.
- 50 év?- kérdeztem vissza, nem is Alectől, leginkább magamtól.
Vajon milyen lesz annyi idő múltán is ilyen fiatalnak lenni és vámpírrá válásom eredményeként még szépnek is? És akkor talán már mindenre fogok emlékezni, amire jelen pillanatban képtelen vagyok.
- Na haver, én megyek, Felix Karinát figyelte és most én veszem át tőle a szívmeregető munkát!- fintorgott.
- Ki az a Karina?-ráncoltam a homlokom, miközben erősen próbáltam emlékezni valamire... amihez ezt a nevet kapcsolhatom, vagy ilyesmi.
- De hát ő.... vagyis... nem ismerhetted szerintem...- mondta Alec. Valami nem stimmelt... feszülten mondta és össze vissza beszélt, avyg nem találta a szavakat, avyg valamit titkolt előlem.
Demetri ezt már nem várta meg, távozott, így csak ketten maradtunk.
- Miért, ki ő?- kérdeztem ismét rá.
- Egy vámpír féle! de most megyek! Szia!- hadarta, majd otthagyott.
Megint furcsa volt... De vajon miért viselkedik így? valamit titkol? Vagy nem találja a megfelelő szavakat?
Ravasz vigyorral a számon indultam el, hogy Demetrit megtaláljam. Ő el tud vezetni ahhoz a Karinához, vagy kivel, így talán többet megtudtatok
Vad léptekkel indultam el, de csak akkor nyugodtam meg igazán mikor már a főtér poros macskakövén lépkedtem.
Nem tudtam merre keresem, mert nem éreztem az illatát, de valamerre el kellett kezdenem
Miközben azon gondolkoztam, hogy merre mennek egy házat megpillantva furcsa érzés tört rám.
Ismerős volt, mintha álmomban, avyg valahol máshol láttam volna már.
Talán ez lehetett az otthonom... Kíváncsian léptem közelebb, egészen az egyik ablak alá.
- Te vagy  a hibás! Miattad ment el Anna! Utállak!- sipákolta egy ismerős női hang.
- Anya, kérek szépen vacsorát!- könyörgött egy kisfiú.
- Csönd fiam! Takarodj a szobába!- kiabált egy férfi hang dühösen.
- Hagyd a fiút! Miért üldözöd el, még öt is?- kérdezte hisztérikusan a nő.
Ők voltak a családom, amit nem is akartam elhinni, de éreztem.
- Én ez nem bírom!- kiabálta a férfi, majd kisétált a házból és beült a ház előtt álló autóba és elhajtott. Anyám zokogás kihallatszott, az utcára, ami sikerült elhitetni velem, hogy én vagyok a hibája az egész dolognak. Miattam veszekedtek és miattam hagyta ott az apám, az anyámat.
- Anna!- súgta egy hang mögülem.
Megfordultam és Alec állt ott, kissé dühös, de egyben megértő arckifejezéssel.
- Nem kellett volna ki jönnöd!- mondta halkan, majd mellém lépet.
- Alec, ez az én hibám?- kérdeztem elkeseredetten.
- Nem. Ez a szüleid hibája! Ők döntöttek úgy, ahogy! És kérlek szépen, többé ne gyere csak ki kérdezés nélkül! Mert nincs jogom megtiltani, de kérlek szépen, ne kutas a múltad felől, mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad!- mondta.
- Értem- mondtam szomorúan.
- Emlékszel, hogy mennyire rosszul érezted magad, mikor meg tudtad, hogy vámpír lettél?!- kérdezte.
- Aham- bólintottam.
- Nem szeretném, hogy így érez!- mondta őszintén.
Köszönet képen megöleltem, bár a beszélgetésünk teljesen más reakciót ért el nálam.
Örültem, hogy Alec ennyire figyelmes, meg, hogy meg szeretne védeni a csalódástól, de én még is tudni akarom, hogy mi folyik itt...
Miért ne kutakodjak? És még mindig, ott van az a kérdés, hogy ki az a Karina? Én nem fogok ölbe tett kézzel ülni, a végtelenig, hisz egyébként is, én miért vagyok vámpír? Ennek kell lennie valami okának, de vajon mi lehet az?

Új blog! :)

Sziasztok! nem tudom, hogy közületek hányan olvashatták az első Volturis blogomat, a Kényszer szerelem című blogomat, na szóval nekik és akit érdekel még, annak lenne egy hírem :)
Megnyitottam a történet második részének a blogját, ami a Haza út címet kapta! Ha van kedvetek olvassátok azt is :)
Ezer puszi

Bogiii

Blog ajánló!!! :D

Szerintem nagyjából mind ismeritek Kira "Glambertet", hát én nem csak úgy ismerem mint csodás blog író, hanem mint embert is, mert a barátnőm. Hát... végre elő állt egy újabb törivel, amin keresztül ismét az idegeinken táncolhat és mi állandóan várhatjuk türelmetlenül majd a friss fejezeteket. :) És ami ezt is fokozza az örömöt ( bár csak nekem), hogy ezt én jelenthetem be először! :D
Az új blogja komolyan elképesztő! Szóval nézetek be hozzá ;)
http://eletafelhokfelett.blogspot.com/
Puszi <3

Bogiii