2. fejezet

 Sziasztok! Itt a friss :) Viszonylag gyors voltam, szóval, sok kommit xD puszi <3
Hajnalban halk motoszkálásra ébredtem. Görcsbe rándult gyomorral kukucskáltam ki a takaró alól, várva a legrosszabbra De csak az öcsém matatót az íróasztalomnál
Dühösen lerúgtam magamról a takarót, majd nehézkesen felálltam. Karba tett kézzel az öcsém elé álltam. A szőszi kisfiú szúrós tekintettel rám meredt, majd ezt mondta:
-Tudom, hogy te vetted el az akcióhős figuráimat!- vádaskodót
Kikerekedett szemekkel, pislogtam pár percig- Minek kellene nekem a hülye műanyag babái?,-gondoltam, majd jóízűen elnevettem magam. Az öcsém erre mérgében felrúgta a papír gyűjtőszemetest

- Na, most ki lehet menni!- mutattam az ajtó fele. Vörös fejjel, kifutott, én meg becsuktam utána az ajtót. Letérdeltem a nagy halom szemét mellé és próbáltam vissza gyömöszölni a kosárba. Valami keménybe akadt a kezem, meg is fogtam és ismét azt a nyakéket tartottam a kezembe, amit a támadóm nyakából téptem le.

Meghökkenve engedtem el a tárgyat, ami halk koppanással földet ért. Nem tudtam a tárgy felé pillantani, hogy ne kezdjen el remegni a kezem, így azt tartottam helyesnek, hogy megszabadulok tőle nagyon gyorsan.
A szekrényemhez léptem és elővettem pár ruhát. Ott kint meleg volt, így nem öltöztem túl. A nadrágom szűk zsebébe csúsztattam a nyakláncot, majd feszülten elindultam lefelé. Anyuékkal nem törődtem, hisz elszórakoztatták egymás piszkálódásaival, így szó nélkül távoztam a házból. Körülnéztem a főterén, hogy hova dughatnám el az elátkozott nyakéket... Az óratorony melletti árnyékos sikátorban volt egy konténer, ideális helynek tűnt... Oda mentem az enyhén büdös szemétlerakóhoz és kiszedtem a nyakláncot a zsebemből Felé emeltem és csak pár gondolat választott el a tárgy megszabadulásától.
De mi lesz, ha vissza jön azaz ember és keresni fogja rajtam?- futott át az agyamon- Nem, baj! Meg kell szabadulni tőle!- parancsoltam magamra és már készültem is elengedni.
- Ne merészeld!- szólt rám egy hátborzongató hang. A hideg végig futott a hátamon. Megmarkoltam az ékszert és megfordultam, hogy szembe álljak a hang gazdájával.
Nem kellett valami jó megfigyelőnek lennem, hogy egyből leesen, hogy ki ő... A srác volt, aki tegnap el akart rabolni. Meglepet viszont, hogy egyáltalán nem féltem agy, hogy a szemébe nézhettem.
Barna haja volt és tökéletes arca. Már szinte ijesztően tökéletes... Vörös szemek, ami remélhetőleg, csak kontaktlencse volt és fekete öltözék.
Az árnyékban állt, laza testtartásban. Rosszallóan néztem rá.
- Te vagy az!- mondtam lassan és határozottan.
- Nem tudom miről beszélsz!- hajtotta oldalra a fejét és egy zsivány mosolygót engedett.
- Aha-mondtam- Ki vagy te?
- Nem tartózik rád!- súgta
- Okééé- mondtam és a nyakláncot a konténer felé emeltem.
- Ne!- emelte fel a kezét és előre lépet.
Mosolyogva vissza tettem a zsebembe a nyakláncot és kérdően néztem rá.
- Alec!- forgatta a szemeit.
- Miért akartál elrabolni?- tettem ölbe a kezem.
- Miért vagy ilyen kíváncsi?- mondta mérgesen- Tedd el jól a nyakláncot és ha bármi balja lesz, akkor egyik éjjel vissza jövök érte és azt nem köszönöd meg!- mondta, majd el is tűnt. Köddé vált volna, vagy csak én képzelődöm? Nem tudom...
Zavartan haza sétáltam, ahol ugyan úgy találtam a családom, így felmentem a szobámban. Mikor rázártam az ajtót és megfordultam, szörnyen megijedtem. Karina ült az ágyamon. Homlokát erősen ráncolta, miközben körbe nézet a szobámba, úgy viselkedett, mintha még nem járt volna itt.
- Szia- súgtam.
Felém nézet és aggódóan a nyakamba ugrót. Nem értettem ezt a anyg lelkesedést... Nehézkesen le kapartam magamról, miközben ő még mindig gondterhelten méregetett.
- Mi az, Úgy nézel, mint, aki legalább 20 éve nem látott volna!- mondtam, miközben lehuppantam az ágyra.
- Ki volt itt?- vett mély lélegzettet.
- Ezt hogy érted??- néztem tudatlanul, bár sejtetem mire gondol, de ha arra gondol amire én, azt honnét tudja??
- Vala...ki itt járt!- nézet szúrósan az ablak felé.
- Öhm, nem tudom, lehet, hogy az öcsém haverjai, mindig itt futkosnak a szobámban!- magyaráztam. Nem értettem, hogy miért hazudtam... De valami kis hang, mintha figyelmeztettet volna, valamire.
- Biztos?- nézet mélyen a szemembe.
- Tudtommal, nem járt itt senki, de ezt mért kérdezed?? valami baj van?- tettem az ártatlant.
- Hazudsz!- csapta rá- Érzem... izé ... láttam, hogy valaki bejött tegnap este hozzád!
Lefagyva ültem és ködös tekintettel bámultam a falat. Ha Karina látta, akkor miért nem segített, vagy mi van itt? Mintha valamiről én nem tudnék...
- Oké. Tegnap bejött egy sötét alak és megpróbált elrabolni. Leugrott velem egészen a földszintig, az erkélyről. És ma reggel megint...
- Várj, te ma reggel is találkoztál vele?- kérdezte zavarodottan.
- Igen! Meg fenyegettet, hogy ha bármi bántódása esik annak a hülye nyakláncnak, amit letéptem a nyakából, akkor vissza jön...
- Ad a nyakláncot- nyújtotta a kezét.
Elővettem a V, alakú medált, ami egy ezüst nyakláncra volt felhúzva. Karian Majdhogynem úgy tépte ki a kezemből. Ijedten meredt rá a medálra, miközben erősen zihálni kezdett.
- Karina, valami baj van?- kérdeztem.
- Nem, de ez nem maradhat nálad!- mondta.
- Hé, add vissza kérlek, vissza fog jönni érte!- kaptam ki a kezéből.
Karinán látszót, hogy nem mond le az ékszerről egy hamar... Megszólalt a telefonja, amit gyorsan felvett.
- Szia...öhm... megyek... sietek!- hadarta, majd letette.
- Anna, ha vissza jön az alak hívj fel, de azonnal!- parancsolt rám, miközben már futott is ki az ajtón.
Zavarodottan terültem ki az ágyon, miközben a medált nézegettem. Miért olyan fura az a srác? Miért akart elrabolni? Honnét tudja mindezt Karina és vajon miért kell neki a nyaklánc?-gondolkodtam.
Felkeltem az ágyról és lassan óda sétáltam az ablakhoz. Elhúztam a függönyt, mire a nap élesen bele világított a szemembe. Éreztem, hogy valami sötét dologról van szó, amihez sok tiszta erőt és gondolatot kell, hogy szerezzek, vagy különben sose értem meg, hogy mi folyik itt...