3. fejezet

Sziasztok, íme a friss fejezet! Ha tetszett, komizatok ;)  puszi <3
Nem igazán tudtam egy percig sem egy helyben maradni,állandóan új és új ötletek törtek rám, az ügyel kapcsolatban. Még olyan is eszembe jutott, hogy lehet, hogy Karina volt pasija azaz Alec és rajtam keresztül szívózik vele, de hamar kivertem a fejemből a dolgot.
Este mindenhova vittem magammal a nyakláncot, nem akartam elhagyni. Valahogy a félelem úgy tért vissza a tudatalattimba, mint ahogy Alec eltűnt... JÓ GYORSAN!
Talán ismét sokkot kaptam, azért nem éreztem félelmet abban a percben, mikor találkoztam a rejtélyes fiúval. Vagy csak a külseje varázsolt el, hisz meg kell hagyni, nagyon jó pasi...
- Fejezd már be Anna!- súgtam magamnak. Nem tudtam leállni. Állandóan a srácra gondoltam, ami szörnyen fura volt. Nem ismertem, de még is kellemes érzés tört rám, mikor rá gondoltam.
Befeküdtem az ágyba és a nyakamba csatoltam a nyakéket, úgy talán nem veszthetem el...
Órákig bámultam a zöld falat, mire álmosan lehunytam a szemeim. A lelkem minden zavara, mint felbolygatott víz utolsó hullámai, pár percen belül eltűntek. De egy kéz, súlyos erővel ismét felbolygatta a vizet és az óriási hullámokat csapva, keltett fel álmomból.
Egy ismerős hűvös kéz tapadt a számra és egy ismerős arc meredt rám. Alec volt az és nagyon dühös, mint láttam.
- Hol a nyaklánc?- kérdezte.
A nyakamhoz nyúltam, ahol hűlt helyét találtam csak. Kikerekedett szemekkel pillantottam vissza Alecra. Szívesen mondtam  volna valamit, de nem tudtam a kezétől... Nem értettem hová tűnt a nyaklánca.
-  Kinek adtad oda?-nézet szúrósan
Megráztam a fejem, ezzel tudatva, hogy senkinek.
- Én meg mondtam! Megmondtam, hogy vissza jövők, ha nem lesz meg...- mondta habozva. Majd felcsillantak a szemei és felkapott az ágyról. Nem voltam valami partiképes így, egy pólóban és egy rövidnadrágban, de úgy látszik Alecot nem zavarta. Ismét az ablak felé vette az irányt és amint túljutott rajta, leugrott az erkélyről. A keze még mindig a számon volt, így még sikoltani, sem volt esélyem. De mikor földre értünk, Alec elvesztette az egyensúlyát és kiejtett a kezéből. Nagy puffanással értem földet, amit a fejem bánt igazán. A szemöldököm felett, pár milliméternyivel, egy felszakadt sebből kezdet ömleni a vér. Halk suhogásokat és kisebb hangokat hallottam tőlem pár méternyire. Zavartan pillantottam oda és Karinát pillantottam meg Aleckel birkózni. Furcsán viselkedtek... szájukat óriásira táltoták, kimutatva vele fogaikat és közben éles morgást adtak. Olyanok voltak mint a nem is tudom, talán... az állatok? Gyorsan mozogtak, szinte alig láttam őket, csodálatosak voltam.
- Gyere Anna, gyorsan!- húzót Alec  hirtelen az ölébe és már futott is velem gyorsan. Túl gyorsan... De lehet, hogy csak hallucináltam az ütés miatt. Furcsálltam viszont, hogy, hogyan került hirtelen Alec mellém, hisz esküdni mertem volna, hogy pár pillanattal az előtt még Karinával verekedett De vajon miért verekedtek? ÉS én most, hogy kerülök ebbe az egészbe?
Nem tudtak koncentrálni, hogy merre megyünk, túlságosan össze voltam zavarodva. Hirtelen elsötétült előttem a világ, egyszerűen csak elájultam...

(Alec szemszöge)
Ahogy csak bírtam futottam Karina elől. Nem bánthattam, hisz Aro a lelkünkre kötötte, hogy soha ne merészeljük bántani. De elég nehéz volt megállni...
Karina csak fél vámpír volt, így nem volt olyan gyors, ezért el tudtam futni előle. Mikorra már több kilométerre le maradt, megálltam. Körbenéztem figyelmesen, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki sincs a közelbe. Egy legelőn voltam, az állatok láthatólag nem törődtek velünk, csak álmosan rágták a friss fűvel. Annara pillantottam. Ájultan feküdt a karjaimban. Ijedten fektettem a fűbe és lélegzet visszatartva ébresztgetni kezdtem.
Nem tudom, mit képzeltem azzal, hogy elhoztam magammal. Bár a parancsot  sajnos kötelességem elvégezni. De még nem akarom... Még nincs itt az ideje, hogy ő is közénk tartozón. Csak az a baj, hogy a Volturi mást gondol. De miért pont én vegyem el az életét? Hisz láttam felnőni Karina mellett. Mindig nekem kellett kémkedni Karina után és utáltam, így ismertem meg Annat. Kár, hogy ő nem ismer, kár, hogy most nekem kell elvenni tőle a lehetőséget, hogy valaki normális embert megismerjen és rendes élete legyen. Ő nem ilyen életet érdemelni, mint amilyen nekünk van, de a parancs az parancs... Ő is vámpír lesz!
Végigmértem Anna törékeny testét utoljára. Lábai sebesek voltak és sárosak, biztos akkor lett ilyen, mikor elejtettem. Arca nyugodt. Sebéből vér szivárgót, ami szinte észre sem vettem. Szőke haját a nyirkos fű nedvesítette. Emberi volt és szép...
Óvatosan a jobb oldala felé fordítottam az arát, szabaddá téve nyakát. Óda hajoltam lassan, majd tétovázva, de beleharaptam. Teste megremegett a fájdalomtól, az enyém viszont a gyönyörtől. Édes vére a számba fojt, égető torkom felé. De nem engedtem a kísértésnek, ennyi év múltán már sikerült kontrollálnom a szomjam. Elengedtem a nyakát és a vámpírméreg elkezdet dolgozni. Némán az ég felé pillantottam, mely kezdet világosodni lassan. Tudtam, hogy el kell vinnem Annat a Volturi elé, mielőtt még felébred. Biztos helyen kell ébredni, hisz Karina képes lenne megölni tán még őt is, csak ne váljon a barátnőjéből vámpír...